Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Irodalmi hajlamaim Kora ifjúságomban a naturalisztikus iskolának a híve voltam. Ügy faltam Zola Emil úr műveit, mint kortársaim a vajas kenyeret. Egy szép napon az apám rájött, hogy rokonszenvezek a franciákkal, és abban a pillanatban a nádpálca valóságos kánkánt járt a hátamon. Ez a kánkán ahelyett, hogy növelte volna a franciák iránt táplált előszeretetemet, kissé lehűtött. Beláttam, hogy a naturalistáknak igazuk van: az élet rút és szomorú. És miután beláttam, hogy igazuk van, örökre szakítottam velők. Természetesen szentimentális lettem. Elkezdtem Heine Henrik elhalt költőtársamért rajongani, végigmásztam a Dalok könyvén, és a kert végében egy elhagyatott galagonyabokor tövében fűből matrác-sírt csináltam magamnak. Itt feküdtem egész nap, nem csináltam semmit, csak a változatosság okáért nyögtem néha egyet-egyet. Ezenközben pedig megbuktam a hatodik gimnáziumban. Egy szép napon az apám meglesett matrác-síromban, és a fentebb említett nádpálcával olyan kegyetlenül elnáspángolt, hogy rögtön kigyógyultam. Szakítottam a szentimentális iránnyal is, mert beláttam, hogy sok kellemetlenségnek teszi ki az embert. A beállott reakció nem volt teljes. Idealista lettem, és szerelmes a matézis-professzoromnak a lányába. Holdvilágos éjszakákon veszedelmes konkurenciát csináltam a város kóbor kutyáinak a holdra való bámulásban. Eladtam a tankönyveimet, és azoknak az árán ibolya-bukétákat küldözgettem a professzor-kisasszonynak. A bukétákba gyönyörű szerelmes verseket csavargattam, melyeket hazánk tehetségesebb fiatal költőitől minden lelkiismereti furdalás nélkül eltulajdonítottam. Kérem, mikor az ember idealista! Idealisztikus rohamaim addig gyötörtek, amíg egyszer alkalmam volt a professzor-kisasszonynak nyitva felejtett ablakán bemászni. Odabenn a matézis-professzorommal vérengző tusát vívtam, mely azzal végződött, hogy az ablakot mögöttem becsapták, engemet pedig az iskolából kicsaptak. Szakítottam az idealistákkal is, mert beláttam, hogy az ablakokon való kidobatás mindig életveszéllyel jár. Megvigasztalódtam, és humorisztikus oldaláról fogtam föl a dolgot. Különösen az angol humorban kerestem enyhülést. Előszeretettel tanulmányoztam a legkitűnőbb angol humoristákat, különösen Bozt és Dickenst, továbbá Twain Márkot és Bernáth Gazsit. Mivel ebből nem élhettem meg, fölcsaptam reporternek a helybeli ellenzéki laphoz, és a hírneves Grant Ulysses modorában kihumorizáltam a város kitűnőségeit.