Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

VILMA: Csak most nem. Tudom, hogy rosszaság, hálátlanság! De maga mindig olyan jó volt hozzám, annyira megértette minden gondolatomat! Értse meg egyszer egy olyan vágyamat is, amelyet nem foglalhatok szavakba! GRÓF: (föláll) Jól van, nem bánom. Menjen, ahová akar. Talán jobb így. De egyre figyelmeztetem: ha most elválunk, soha többé nem találkozunk. VlLMA (könyörögve) Iván! GRÓF: Maga azt mondja, hogy gyerekes szeszélyről van szó. Gondolja meg, hogy érdemes-e ezért a gyerekes szeszélyért eldobnia barátságomat. Mert én nem tréfálok és nem alkuszom. Vagy velem jön, vagy soha többé nem találkozunk. VlLMA: (egy pillanatig küszködik, aztán hátraszegi a fejét, dacosan) Hát akkor többé nem találkozunk! 134. Előbeszéd a költőhöz: „Érzelmes voltál s nehéz gondolattal küszködő, nevettél később minden szépségen és ami szent: mosolyogva megvetetted; lehiggadtál végül s lassan-lassan a szívbe csendes jóság visszalopózott s a régi melegség nagy, nagy haragoddal fölényes, borús szeretetté egybeolvadt... Az, ami nagy sírásnak megszületett s szörnyű nevetéssé később elfajult: így ravasz, bájos mosollyá elváltozott végül... Költő, megértelek: szelíd és bánatos ember lettél, megbocsátó bölcs lettél melegszívű, kedves költőm, te: és régóta már nagyon szeret e kritikus, ki rólad most beszélni bátor..." És most a darabjáról: Túl mosolyon és túl életbölcsességen, humorrá csöndesedett édes líra zeng megható kis komédiában. Könnyelmű, drága szerelmi adagio, felvonásokban művészi arányossággal eloszló, bohókásan, lehelletszerűn: és a költőnk van mögötte. — A költő, ki nem haragos és nem bosszúálló, amért egy kedves színésznőcskének néha ravasznak is kell lennie e nehéz és kegyetlen realizmusú világon... S nem haragszik a vágyakozó bohó grófra sem, amiért szenvedő, esengő szerelmeseket egymástól elválaszt, drága, érzelmesjátékokat tönkre tesz: sajnos, ennek már így kell lennie... S mégis: egy páratlanul gyöngéd s meleg jelenetből szerelmi boldogság melankolikusan árad: ó, de ennek már így is kellene maradnia... Az életünk pedig elmúlik és az édes szerelem is gyorsan és bár nevetés hangzik: bizony mondom, könny van mögötte...