Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Egy végzetes téli napon azonban borzalmas szerencsétlenség történt. Nőm sápadtan, megtörten és meggyötörten jött haza, reggeltől délig leg­alább öt órával vénült meg. Halkan és fáradtan beszélt, mint olyan valaki, aki a halál előszobájában ül. — Tudod-e, hogy majdnem a mentők hoztak haza? — mondta szenvedőn. — Mi történt, mi történt? — kérdeztem izgatottan. Felelet helyett nőm görcsös sírásba tört ki, fölpattant, és gyűlölettől szikrázó szemmel nézett rám. — Meg fogod ölni! — sziszegte vészjósló hangon. — Ha egy kicsit sze­retsz, meg fogod ölni. És újra még görcsösebben zokogott. Végre nagy nehezen annyira lecsilla­podott, hogy el tudta mondani, miről van szó. Az eset valóban nem volt kö­zönséges. Ahogy a Kossuth Lajos utcán végiglibegett, és jó barátnőjével ta­lálkozott. És e jó barátnő fején ott volt a Bucephalus zöldebben, tollasabban és terjedelmesebben, mint valaha. Egy ál-Bucephalus, amely híjával volt az eredeti minden szépségének, ellenben az avatatlanok szemében annál im­pozánsabbnak, fenségesebbnek látszott. Egy közönséges, aljas hamisít­vány, egy darab csillogó üveg a nemes gyémánt mellett. És az emberek megálltak, és megdöbbenve, elszédülve nézték a két kalap találkozását; ha­jók, ha éjjel találkoznak, császárok, ha összeölelkeznek — mindez eltörpül az igazi és az ál-Bucephalus találkozása mellett. — Az csak világos — mondta nőm —, hogy a dolog ellenem itányul. És te provokálni fogod a férjét, és amerikai párbajban meg fogod ölni, mialatt én kiderítem, hogy ki volt az az elvetemedett kalaposnő, aki az én Bucepha­lusomat utánozni merte! Nem vagyok vérszomjas ember, de azt magam is beláttam, hogy a Bucephaluson elkövetett gyalázatot meg kell torolni. Annál is inkább, mert maga a kalap is érezni látszott a megaláztatást. Tollai szenvedőn görbültek lefelé, egészséges zöld teintjén valami fakó sápadtság honolt, és mintha máris egy kissé megsoványodott, összement volna. Ez a kalap élt és gondol­kozott, érző lélekkel vett részt úrnőjének fájdalmában, amely elsősorban az ő saját fájdalma volt. — Légy nyugodt — mondtam nőmnek bátran és határozottan —, az ál-Bucephalus rövid időn belül el fog tűnni a föld színéről. Ha egy egész hadsereget kellene is mozgósítanom, el fogom pusztítani ezt a gyalázatos hamisítványt. És úgy rohantam el hazulról, mint a csatába induló hős. Az utcán azonban rémes látvány tárult szemem elé. Előbb csak egy, majd két, majd tizenöt is­merős és ismeretlen hölgy fején láttam a Bucephalust, a zöld szín minden

Next

/
Thumbnails
Contents