Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Nagypapácska fejvakarva Szó/: „Bevallom hát,.. no jó... Fordítsd félre most az orcád, Egyszer voltam hűtlen hozzád, Egyszer voltam áruló, Trallala, trallala, Egyszer... érted, kis hohó?" „Látod, látod, milyen kár volt" Mondja most a nagymama — „Hisz az ember gyönge, gyarló, S az az egy is, te pazarló, Nékünk mily jól esne ma, Trallala, trallala, Nékünk mily jól esne ma!" 106. Azt se tudtuk, kérem, mi fán terem az a kabaré, s kabaréköltők lettünk itt egynéhányan olyan életkorban, mikor az ember éppen elhagyta az éhezést, mert megfogadták az embert egy szerkesztőségben és az embernek a versekért is fizetni kezdtek az úgynevezett folyóiratok. Igen, az ember folyton-folyvást verseket írt, mert nem bírt az ember a sötét tengerekkel, amelyek mind beömlöttek az embernek a lelkébe s nem bírt az ember a nap iszonyú tüzével sem, mert a nap is ott sütött az ember lelkén legfelül, magosán. Az ember akkor öt forintot kapott a versért. Ötnél többet, hattól egészen tíz forintig az ember csak jó hosszú mulattató alkalmi versezetekért kapott, ha minden héten vitte az ember szép rendesen A Héthez. A költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget. De nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni. Már most itt lett ez a kabaré s tíz forintnál kezdte a fizetést. Emlékszem, az a vidéki színész-fiatalember bejött a szerkesztőségbe s zászlaja alá toborzott bennünket, akik versírásról voltunk ott nevezetesek. Szóval a kabaré megnyílt és jól ment, és tíz, tizenöt, huszonöt és a vége felé, a világbéke utolsó esztendeiben ötven pengő forintot is kaptunk már a kupiéért, vagyis szövegért vagy még szakszerűbben mondva: számért. Azt a szót, hogy szám, az irodalmi vonatkozásában fájdalommal utáltam és magamban nagyon szégyelltem magamat azért az árulásért, hogy számokat csinálok versmértékkel és rímekkel, úgy, ahogy a Hymnusi írta Kölcsey s ahogy Vajda János írta a „Húsz év múlva" című költeményt, azt, amelyikben az a négy sor van, hogy „De néha csöndes éjszakán / Elálmodozva egyedül, / Múlt ifjúság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül." De isten látja lelkemet, kellett a kabaré pénze és isten látja testemet is éppen olyan jól, ahogy a lelkemet látja. A szöveget hozó költők mind így voltak a kabaréval. Az áhítattal előszenvedett igaz versekért, amelyeket a Nyugathoz vittünk, nem kaptuk az ötödrészét sem annak, ami pénzt a kabaré igazgatósága a könnyű s pazar ifjúságban olyan könnyen csinálódott számokért fizetett. Azonkívül