Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)
de mert éppen Herczeg Ferenc volt az, aki a Comédie Française-re hivatkozott, rá kell mutatnom, hogy éppen a Comédie Française-ben és mindenütt a külföldön tradíció az, hogy olyan darabokat, amelyeknek már magánszínházakban sikerük volt, bizonyos idő múlva, ha irodalmi vagy más vonatkozásban értékeseknek bizonyultak, a nemzeti színházak felvesznek műsorukba s ezeket a darabokat állandóan műsoron is tartják. Ezzel mintegy azt a nemzeti kincstárat gazdagítják, melyben a nemzeti irodalom nagy kincsei vannak egybegyűjtve. Természetesen, az ilyen daraboknál nem akadály, hogy bennük — zeneszámok is vannak. És nálunk? A Nemzeti Színházban színre kerülő népszínművekben is énekelnek. Ebből a szempontból tehát semmi kivetni valót nem találok abban, hogy egy énekes, magyar, a népszínmúhöz nagyon közel álló olyan daljátékot, amelynek magyarsága ellen nem lehet túlságos sok kifogást emelni, destrukció vádjával sem igen lehet illetni, s amely ide s tova kétszázszor került színre Pesten, vidéken is néhány ezerszer, s amely daljáték egy 30 éves múlt patinájával ékes — a Nemzeti Színház előadhasson. Arról pedig nem igen lehet szó, hogy ne a Nemzeti Színház, hanem inkább az Operaház tartsa műsoron a János vitézi, mert ez a darab lényegesen közelebb áll a népszínműhöz, mint az operák műfajához. 87. A János vitéz az első magyar színtiszta és népies daljáték. Petőfi géniuszának, Kacsóh Pongrác nótás lelkének és Heltai Jenő bubájának szerencsés szülöttje, majdnem harmincesztendős pályafutás után, frissen, harmatosán, örök fiatalságának tiszta szépségében, bevonult méltó helyére: az ország első dalszínházának, az Operaháznak színpadára. És vele bevonult a magyar mesevilág hol napfényes, hol borongós hangulata. Szőke kalászok tengerében ringó pirosviganós pipacsok, nevető kék szarkalábak, karikáskongás, nádfödeles ház, gémeskút, hazatérő nyájak édesbús kolompja, maga a Nagy Magyar Alföld, úgy, ahogy Petőfi lelkében lángra szökkent. 88. Madár Matyi — A Királyszínház bemutatója — Azt hiszem, Gordon Craig, a modern díszletfestés angol apostola fejtette ki, hogy a jövő színháza mindinkább közeledni fog ahhoz, hogy nem alkotó írók merő végrehajtó eszköze lesz, hanem minden tényezőnek, szerzőnek, rendezőnek, színésznek, zenésznek, díszletezőnek közös alkotása lesz, a darabot mintegy nem írni, hanem közös munkával próbákon csinálni fogják.
