Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

BAGÓ: Az egész falu megsiratta. El is temettük oda a nagy fűzfa alá. De ki is vertük a faluból a gonosz mostoháját. De hát mi haszna... mi haszna... Utolsó szava is hozzád szólt, Jancsi. Pedig én tartottam ám a két karomban az elhitványkozott kis testit. Nem is bírtam ki tovább odahaza. Jöttem utánatok, hogy elmondjam a hírt és átadjam neked... (Tarisznyájából kendőbe burkolva, egy szál rózsát vesz ki.) Ezt ni! Egy rózsaszál szebben beszél, Mint a legszerelmesebb levél, Nem tud az írni, aki küldte És aki küldte, már nem él. Fekszik a csendes temetőben, Szemét lezárta a halál, Az ő porából nőtt e rózsa, E rózsa, rózsa, rózsaszál! Egy rózsaszál, ezt hoztam én, Benne az ő szerelme ég, így tud a hűséges szerelmes, A síron túl szeretni még. Fekszik a csöndes temetőben, Szemét lezárta a halál, Az ő szerelme ez a rózsa, E rózsa, rózsa, rózsaszál! JANCSI (zokogva Bagó keblére dal). 85. Ki ez a Bagó? Petőfinél semmi nyoma nincs, a Bakonyi-féle librettóban azonban olyan fontossá válik, hogy miatta-általa megváltoztatják a szerzők az eredeti, Petőfi-féle befejezést. Ennek spiritus rectora a remek színpadi érzékkel bíró igazgató Beöthy László volt, aki Bagó figurájának hangsúlyozásával (megteremtésével?) kívánta a darab tartós sikere érdekében Fedák Sári privátművészetét ellensúlyozni. A közönség érzéseit Bagó irányította. Az ő bánatos furulyaszavára dobja el magától János vitéz a francia jogart, Tündérországban az örök boldogság és felejtés italával teli serleget, s fordít hátat az ígéret földjének (Tündérországban a nagy kivándorlások idejének vonzó és ismeretlen Amerikája is benne rejtőzött talán). Útja Puskájával és gyerekkori pajtásával együtt ismét a szülőfalujába vezeti, ezüstös holdfénytől megvilágított, realitás fölötti, meseszerű faluba, haza. De az utolsó pillantásunk a színpadon Bagóé, aki — a színpadi utasítás szerint — „vállán az aranyzsákkal, amely már félig kiürült, utánuk vánszorog, lehorgasztott fővel