Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

A Vígszínház nélkül nem virult volna ki az új drámairodalom, új drámairodalom nélkül elsorvadt volna a Vígszínház. Az első magánszínház hajlékot adott a Nemzetiből, a Népszínházból kiszorult, színpadért sóhajtozó drámaíróknak. A Népszínházban a népszínműtől és a jobbadán francia meg bécsi operettől nem jutottak szóhoz. A Nemzeti a klasszikusoknak hódolt. Módjával. A Csiky-, Rákosi-, Dóczi-, Váradi-korszakra következő jóval meddőbb években, az Akadémia megkoszorúzta pályaművek ínséges termésében hébe-hóba egy-egy befolyásos újságíró vagy egyik-másik előkelő miniszteri hivatalnok színtelen darabját hozta színre. Az igazi modern drámairodalom számára azonban IIerczeg Ferenc és Bródy Sándor merész betörése után is sokáig elérhetetlen maradt még. A szubvenció és fontoskodás nélkül dolgozó, életét biztosítani akató, üzleti hasznát is figyelő, tekintélyes kereseti lehetőségeket kínáló, élelmes és fürge Vígszínház a drámaírás demokratizálódását jelentette. A színházhoz immár minden tehetséges író hozzáférhetett, a darabírás megszűnt a széplelkű műkedvelők úti passziója lenni, itthon is, a külföldön is pénzt hozott a konyhára. Az új — akkor új — magyar drámaírók elfoglalták a Vígszínház színpadát, amelynek friss francia repertoárja kitűnő iskola volt számukra. Bródy Sándor, Csathó Kálmán, Fodor László, Gábor Andor, Flerczeg Ferenc, Lakatos László, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Ruttkay György, Szomory Dezső és az ábécé betűinek semleges sorrendjében a többi (köztükjó magam is) a sikerekés a bukások hosszú sorát ezen a színpadon ünnepelte vagy kínlódta végig. 69. Hogyan írjuk a színdarabjainkat? Viharos, de dicstelen drámaírói pályánk, mely eddig több erkölcsi bukással járt, mint anyagi sikerrel, sok ember lelkében fölvetette már azt az izgató kérdést: hogyan csináljuk mi a színdarabjainkat? Ama naiv lények kedvéért, akik a működést nem kisérték a kellő figyelemmel, eláruljuk, hogy immár a negyedik közös alkotásunknak fényeskedik a szuffiták örök világítása és ha az előjelek nem csalnak, cégünk, mely már-már kínos népszerűségnek örvend, ezután is igyekezni fog a Chivot és Duru-k, a Meilhac és Haléry-k és az Owen és Hallok nyomába lépni. Azt hisszük, hogy az El Parisba! című fércmű, amelyet szerénytelenség nélkül legkiválóbb művünknek minősíthetünk s amely a hazai drámairodalomban feltétlenül új korszakát jelenti az amúgy is biztos hanyatlásnak, ismét fel fogja idézni a címben foglalt kérdést. És mi azzal a vakmerőséggel,