Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

nyékről számoltak be, egytől-egyig egy félreeső kis kávéház márványasztalán készültek anélkül, hogy írójuk ezekből a nevezetes dolgokból valamit is látott volna. Mák István alanyi költő sohasem mutatkozott a szenzációs premiereken, mellőzte az elegáns képkiállításokat és undorodott az izgalmas sporteseményektől. 0 csak a kávéházban ült és fél esztendei ülés után úgy vélte, hogy már eleget látott Párizsból, eleget éhezett; most már mehet nyugodtan haza Budapestre, hogy ott párisi tapasztalásai és emlékei révén előkelő helyet foglaljon el a tehetséges fiatalok gárdájában. Ilyenformán egy forró és kedélytelen augusztusi napon, Mák István alanyi költő fiatalságának egész hevével, tehetségének minden pompájában, de minden egyéb podgyász nélkül, megérkezett Budapestre, a városba, a Városba, amelyről bánatos álmokat szőtt a Szajna partján. Pénzügyi viszonyai ez időben szerfölött kedvezőtlenek voltak, podgyászát is ezért kellett Párizsban hagynia; a házban, ahol lakott és ahonnan bizonyos adósságokkal és más egyéb lakbérhátralékokkal távozott. Párizsi háziasszonya némi aggodalommal nézte távozását; e szerencsétlen nő már több magyar kofferral megjárta. Többek között ő őrizte hosszú évekig kegyeletesen ama nagy magyar színészét is, amely a nyolcvanas évek elején maradt nála és amelyet, mint látványosságot és ereklyét bámultak meg az odavetődött magyarok. Mák István alanyi költőnek is meg kellett ígérnie, hogy figyelmezteti a nagy színészt még mindig Párizsban tartózkodó kofferjára, melyet helyszűke és kofferek bősége miatt immár fölvittek a padlásra. Mák Istvánnak ezzel együtt meg kellett ígérnie azt is, hogy a saját kofferjáról sem feledkezik meg, hanem, mihelyt egy kis pénze lesz stb. stb., ahogy már az ilyesmit megígérni szokás. A költőnek még volt annyi pénze, hogy konflisba vághassa magát, tehát aránylag előkelőn robogott be a Városba. Mialatt utolsó caporal-cigarettáit szívta, némi szánalommal nézte a kis Budapestet. Ah Párizs! Mégis csak más az, mint ez a móka-váfos, az ő álházaival, hamis nagyságával, szegényes forgalmával, kevés embereivel. Kis város, falu, na! És szelíd gúnnyal mondta oda a kocsisnak a címet: — Patyolat utca 3. Patyolat utca! Micsoda nevetséges név! Pesti embernek nem kell magyaráznom, hol van a Patyolat utca. Kint van a Józsefvárosban, azon a vidéken, ahol a Józsefváros már olyan sötét, hogy Ferencvárosnak is beillik. Azokban a legendás időkben, amelyekben ez a história lejátszódott, a Patyolat utca még ment volt minden kultúrától. Valahogyan ki volt ugyan kövezve, de ami a világítást illeti, bizony, csak egyetlenegy gázlámpa volt benne, az sem volt önálló, hanem a falból nyúlt ki,