Anka naplója. 1944. március 14-1945. március 5. Feljegyzések a háborús Budapestről - Budapesti Negyed 37. (2002. ősz)

Komisz éjszaka után 7-kot felébredek, jön a honvéd, aki szolgálatban van a kocsinál és mondja, hogy 5 óra óta van zavarórepülés. Megreggelizünk, fürdünk, gyorsan kavarjuk a tésztát Marival, és diót törünk, mert folyton mondják a zavatásokat, s délutánra jönnek a Dudás gyerekek; el akarunk készülni a riadó előtt. 10.30-kor riadó, sokáig nincs semmi. Aztán látjuk a gépeket, a kondenzcsíkok fehét alapján, bombázást nem látunk, de most sokkal nagyobb az elhárítás, mert új ágyú van a 75-ös végénél és a Fodor utcában is valami új mozgó vadállat lő. Boli, Mati, Margit én és az egyik honvéd fönt nézünk, Napó lent a verandán ringatózik abban a tévhitben, hogy oda nem esnek repeszek. Látunk egy Liberátott leesni (a Fatkasrétte megint) és csodálatosan közel ugtik ki egy ejtőernyős (állítólag a Nagysalló utcai trafik mellett fogták el, magyat pénz és Szlovákiára szóló jegy is volt nála). Ahogy esik le, folyton lőnek rá. Bolival drukkolunk neki, de úgyis mindegy, a propaganda hatására egész bizonytalan a sotsa. 12.45-kor lefújnak. Igaz, elfelejtettem leírni, hogy előző nap voltunk a svábhegyi strandon. A szanatórium „SS Feldlazarett", de azért váltottunk jegyet, Médi, Mari és én és bementünk. Mindenütt csíkosban német katonák s német lányok. A békés szombat délutánnak vége. Különben nagy csalódás nekem, azt hitem, hogy most csendes lesz, de alig változott valami. Csak most a zsidók gramofonja helyett „Laute"-n és bendzsón ordítanak át az ember feje felett (elég sok korpulens és totyakos is van köztük) és nem a Fodot iskola ifjai, hanem SS ifjak ugranak négyesben a fejedre, ha úszol. Médi felháborodik, hogy „kisajátítják" a helyet és hogy „prolik". „A mi sebesültjeinknek is jó lenne" mondja. Erre megkérdezem, hogy ha így rajong a szövetségesekkel való strandolásért, mit gondol, mi igaz abból, hog)' a franciák mennyire rajonganak a németekért, akikkel Isten segítségével már 4 éve strandolnak együtt, hogy másról ne beszéljünk. Én azért nem vagyok ennyite oda és máskor is el fogok jönni; nem tart soká és érdekel. Délután alszom kicsit az ablak alatt, megint beborult, dörög; biztos nem jönnek a Dudás-gyerekek, pedig a tésztát gyönyörűen megsütöttük a legnagyobb lövöldözés alatt. Elkezd esni, kicsit bridgezünk a gyerekekkel; este jön a Feri és meséli, hogy éppen az Ullői-úton villamoson ült, amikor estek a röpcédulák (kéz-kezet mos: arról ír, hogy Imrédy szerint „sem a kormány, sem egy magyar ember kezéhez nem tapad zsidó vér"; mi is találtunk a kertben, persze megint Mati). A vezető megállította a villamost, leszállt, aztán szólt egy műszaki embernek, aki éppen mellette ált, hogy egy kicsit vezesse a kocsit, s aztán egy rendőrrel, meg Ferivel elkezdték olvasni a röpcédulát!