Anka naplója. 1944. március 14-1945. március 5. Feljegyzések a háborús Budapestről - Budapesti Negyed 37. (2002. ősz)

ték, hogy elveszett a gépfegyverük, mert részegen nem találták. Levest eszik, aztán elmegy. Erre másik két SS jön azzal, hogy idehozzák a sebesülteket. Végte ezek is elmennek. Kovács Mariska és én kimegyünk a malacokhoz, valóságos golyózápor, Halász fejbe vágja az áldozatot, kidobja az ólból, és Mariska tartja a tálat. Nem is visított szegény állat (vagy a nagy lövöldözésben nem is vettük észre). Kovácsnak kiesett minden személyi papítja, úgy kapattam össze a vérözön elől. Kovács és Mariska emelik a malacot, Csányi felment a létrára, felnyújtják neki, de ebben a petcben a malac véres orral arcon csókolja Mariskát. Az átdobás sikerült, mi is átmásztunk, de előbb az etesz alatt „Deckung"-ban leszámolom Kovácsnak a 900 P-t. Négy lábánál fogva a bassin és a kilátó mellett felcipeljük a malacot a konyhába. Lemérjük, 37 és fél kiló. Gyorsan ebédelni akarunk, de megjelennek a németek (már örültünk, hogy nem jönnek), most kvártélyozódnak be az emeletre, azt mondják. Hoztak egy láda muníciót is, ennek különösen örülünk. Mi a konyhában dolgozunk a süldőn, teknőben forrázzuk, szinte víz nélkül, kétségbeejtő munka. Egyszer csak Mariska felordít: „Víz!" Megeredt a víz! Boldogan kirohanok Verebiékhez a kazánházba, hogy hamar szedjenek. —A németek kijelentik, hogy nem mennek az emeletre, nem elég biztonságos, Napó szobája kell nekik. Mindent kihurcolunk rohanva, csak a pamlag marad bent, és összehajtva leterírjük a hálószőnyeget. Most egy szerény szemüveges hadnagy van velük, igen rossz bőrben. Loptak két tyúkot, megkérnek, hogy főzzük meg nekik. Feltesszük az egészet Ujházy tyúklevesnek. A mi csirkéink el vannak tüntetve, de nem biztos, hogy kikerülik a végzetet. Vacsotáig sikerült befejezni a disznózást és megsütjük a vért, azt esszük, utána gyümölcsöt. Mindenki siet lefeküdni, Napó a szalonban, Boli az odúban és én az ebédlőben. Most bosszulja meg magát, hogy nincs tendes elsötétítés. Napó gyertyát gyújt, mert az éjszaka megint nagyon világos és a zsalukon nem látszik ki a gyönge fény. Már '/i9-kor elalszom, mindenki fáradt, alig várjuk az éjszakát. 12-kor felébredek, a kis zöld óra az egyetlen világosság. Elkezdődik megint az egész. Eddig ez volt a legetősebb roham, az aknák úgy csapnak be, minr mikor a villám beleüt a kerítésbe szörnyű csattanással. Közben persze még géppisztolyok is, mint hangos pingpong-labda koppanások, aztán távoli ágyúzás, ami olyan, mintha egy óriási szerszámmal döngölnék a földet. Ráták vagy Stormovikok (lehet válogatni, nekünk már mindegy) bombáznak, repkednek, és lőnek rájuk. Hogy más is van, mint a Márton hegy, arról elzárt világunkban csak egy távoli sziténahang értesít „kis riadó" Pesten — hát még ilyenről is érdemes hírt adni? Az első robbanás után Boli bejön hozzám, az odúban betörtek az ablakok, golyó jött be, vagy robbanás nem tudjuk. Bolira ráesett a „Vadászkép", a feje feletti Máriát gyorsan leakasztotta a falról. Az egész szoba tele van üvegszilánkokkal. A többiek lent vannak a pincében,