Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

tud akkor ott élni?! Hát én, ha kikerülnék, én nem bírnám, én egy hónap alatt elpusztulnék! Hát ha én magyar vagyok, akkor énnekem itt kell élni, dolgozni, ebbe az országba! Hát énnekem azt senki ne mondja, hogy az ember csak úgy oda mehet, ahova kedve szottyan! Mer az hazugság! Úgyhogy szóval én ezér nem tudom becsülni a bátyámat, sajnos, nem tudom becsülni. Nem hangoztatom én ezt, neki se, meg a családba pláne nem hangoztatom, nem szólok én egy szót se — csak hát nem érdekel már a sorsa. Ugye, hazahozza a feleségét, kislányát — egyik se tud magyarul, hát beszélni se tudok velük, a testvéremnek a feleségivei meg a gyerekivei! Hát hogy jön ez ki? Van ennek így értelme? Én ezt sajnos nem tudom megbocsátani neki! Van még akkor az öcsém — ő volt hozzám a legközelebb. Korba is, mer csak négy év van köztünk — ő nemcsak a testvérem volt, hanem a barátom is. Együtt is nyaraltunk mindig, mentünk le nagymamához Békésre, ott csibészkedtünk a Körösön; ugye, én már kerestem, volt pénzem, elég sok is, de az is mindig közös volt az öcsémmel — szóval, ő a barátom volt, azon túl, hogy a testvérem! Most meg valahogy úgy eltávolodott a családtól. Mer megnősült, van egy kislánya is; benne vannak egy társasház-építkezésbe, de nem kész még a lakásuk, úgyhogy anyámmal laknak. És hát veszekszenek anyámmal. Én megértem az öcsémet: ugye, anyám összevesz a menyével, akkor neki persze hogy a feleségit kell megvédeni, hát mindig a fiatal család a fontos, nem a régi, volt családom, az embernek a felesége a legelső! Anyám meg egyedül van, ő is ingerlékenyebb, mint ahogy kellene -— szóval, meg lehet érteni a dolgot, csak viszont a végeredmény az, hogy mindig messzebb kerülünk. Meg ez is olyan kellemetlen: ugye, ha odamegyek, akkor most kihez mentem? Anyámhoz vagy az öcsémhez? Én hiába nem akarok pártoskodni, ha bemegyek az egyikhez, a másik meghallja a hangomat a másik szobából, és megvan a sértődés. Nekem, ugye, először is anyámmal kell törődni — de akkor már az öcsém mindjár azt hiszi, hogy ellene vagyok. Szóval, kínos nagyon! Na, azér én megyek őhozzájuk is. De az sincs zökkenő nélkül! Nemrég is: bemegyek hozzájuk, és mondom a kislánynak — féléves még —, szólok neki: — Szia, te kis purdé! Hát, sírva fakad a gyerek. Alig lehetett lecsitítani! Hogy a hangom volt idegen neki? Vagy a szakállamtól ijedt meg? Nem tudom — de olyan rosszul esett, hogy csuda! Anyám egyedül él. Szóval — apám otthagyta. Pár éve váltak el, harmincnyolc évi házasság után. Apámnak lett egy barátnője, és elvált. Hát egy hülyeség, ugye, mer akkor volt ötvennyolc éves, a nő meg volt harminchat. Hát az ilyen kapcsolatnak nem lehet jövője — de hát az ő dolguk. Nem azt veszem, hogy most hány év van köztük, hanem hogy amikor apám lesz hatvanno