Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

nyolc, az a nő lesz negyvenhat, vagy amikor apám hetvennyolc lesz, az lesz ötvenhat — hát ugye, ez egy képtelenség! Ugye, a szexuális életre gondo­lok: hát mit tud már egy ilyen idős ember? Vagy ha tud is még valamit, an­nak a fiatal nőnek akkor is más az igénye, mennyiségbe! De viszont nekem még sincs jogom hozzá, hogy megítéljem őt ezér. Még ha idegen lenne, ak­kor se lenne jogom rá — hát az ő dolga, csakis az övé. így meg, hogy fia va­gyok, még úgy sincsen jogom hozzá. Pláne meg így! Hogy nyóc évig a bör­tönbe semmi se volt neki! Namost, ugye — én egyformán szeretem mind a két szülőmet. Énne­kem attól nem változott semmi, hogy apám elment anyámtól, hogy elment egy fiatal nővel. Attól nekem még apám marad ő, és engem nem bántott! Csak viszont anyámat mégis bántotta. És ezér ez egy nagyon bajos dolog, mégis. Énhozzám eljár apám — meg én is őhozzá —, meg anyámmal is ugyanúgy tartom a kapcsolatot. Anyám persze sír apám után, még most se nyugodott bele, hogy elveszítette. Tudja, hogy találkozok apámmal, és hát persze jön nekem mindig, hogy „Ha apuval találkozol, mondd meg neki..." De hát ez egy olyan dolog, hogy — hát én nem mondok meg semmit se. Mer nekem nincsen jogom ahhoz! Mer ha átadnám neki anyám üzeneteit, abba úgyis benne lenne valahogyan az a bírálat, amihez pedig nekem nincsen jo­gom! Hát ÉN megbíráljam ŐT? Milyen jogon? Mikor én se tűröm el, hogy valaki beleszóljon az életembe! Jön anyám : — Volt itt apád? Mit mondott? Nem mondtad neki? Nem mondta, hogy jönni akar haza? Hát, én nem is válaszolok erre, úgy próbálom, hogy elkerüljem az egé­szet, meg se hallom. Mer megértem anyámat is: hát siratja apámat, hát per­sze. Harmincnyolc év az harmincnyolc év, nagy idő! De viszont én apámat is szeretem, meg akarom tovább is szeretni! Én mindig fölnéztem őrá, meg még a mai napig is fölnézek rá — függetlenül attól, hogy börtönbe volt! —, meg ha nekem van olyan, hogy „példaképem", akkor apám az. Már amennyire egy melósnak, egy transzformátor-tekercselőnek példakép le­het egy történelemtanár. Egyszer megvertem az egész családot! De mindenkit! Vagy tíz éve volt ez. Lenn voltunk nagymamánál disznóölésen, az egész család — és hát be­rúgtam egy kicsit. Már napközbe, mer ugye, az a szokás, hogy már reggel pá­linkával kezdődik a cécó, aztán közbe is ezer ok van az ivásra. Ahogy a vacso­ráig jutottunk — hát részeg nem voltam, de volt bennem valamennyi, látszott rajtam valami, tagadhatatlan, hogy látszott — hát eldugták előlem a bort. Én meg — fölrúgtam az asztalt. Mindenestül! Na, erre persze nekem estek. Ők inkább csak csitítani akartak, békíteni, de aki közel jött, az már

Next

/
Thumbnails
Contents