Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

lom, mindig veszekszek vele — aztán a vége megin az, hogy megyünk együtt inni. Na, egy azér van itt a műhelybe, akit nagyon szeretek. Vele többször dolgozunk is együtt, meg, szóval, nagyon jól vagyunk vele — az nekem barátom, a Laci. Mer az segít is, ha baj van; akár a lelkem, akár a zsebem beteg, ő segít, mer ha van egy százasa, akkor az kettőnké. Úgy kerültünk össze, hogy közös a sorsunk: ő is elvált — szóval, van közös téma. De ővele én mindenről tudok beszélni, képesek vagyunk egy álló napig dumálni! Volt már eset, hogy reggel fél négytől este hatig nyomtuk a szöveget! Elkezdjük egy fűmmel, aztán — mikor lefekszek, visszagondolok: miről is beszélgettünk? Hát jó isten! volt abba krimi, bableves, színház, nők, szakma, könyvek, festők, kutyák, horgászás, minden! Szóval: a barátom. Hát ilyenre vágyokén! Ilyen kellene nekem NŐBE! De az meg nincsen. Jó, akkor viszont iszunk! Ővele lehet azt is, akár egész éjszakára eltűnhetünk — őt se keresi senki, engem se; nem vagyunk idegesek; hogy otthon sír a gyerek, vagy beteg a feleség! A többi aztán nem érdekes, más énnekem nem is kell az egész gyárból. Mer van nekem barátom, annyi, mint a szemét! Amikor pénzem van. Akkor jönnek! Mer akkor aztán folyik a korpa cudarul! De amikor elfogyott már, akkor nem kérdezi meg egy se, hogy ettem-e már! Ha nincs pénzem, nincs barátom. Akkor csak a Laci van. Mondják rám, hogy izgága vagyok. Szóval, csakugyan: ideges vagyok, hamar fölkapom a vizet — de aztán hamar el is hallgatok. És utána meg én sínylem meg, mer lelki beteg leszek, hogy megbántottam valakit! Én keresztény vagyok. Most már nem úgy, mint régen, gyerekfejjel; mer nem azt érzem már bűnnek, amit annak tanultam, hogy az Istent megbántani, paráználkodni, egyebek — hanem ha embert bántok, ha valakit megbántok: Ha összeveszek vele, ha azt mondom neki: „te hülye", „te szemétláda" — ezt érzem bűnnek. Beleesek, elég sokszor, mer indulatos vagyok, nekimegyek a másiknak — de félóráig nem tart, mer utána már bánom, furdal a lelkiismeret érte. Hát én ezt most megbántottam, megsértettem! Minek tettem?! Hát nem szabad! Gyűlölni meg nem is tudok. Gyűlölöm a gyűlöletet! Hát az egy rossz érzés! NEKEM rossz! Hát úgy nem lehet élni, hogy valakit gyűlölök! Hát én abba belepusztulnék! — Na, ezér utálom a Kareszt is. Mer gyűlölten magát! Én meggyűlölöm a gyűlöletet! Tizenhét éve vagyok ebbe az üzembe, hát ismerem jól. Ami munka itt előfordul, az nekem már a kisujjamba van. Szóval, olyan nagy fejtörés már nem kell nekem ehhez — állok a satupad mellett, csinálom, közbe meg gondolkozók a magam dolgán. Az életemről. Hogy hogyan volt, meg hogyan