Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

jek máshova? Ahol senkit se ismerek, idegen vagyok? Nem éri meg: Maradok —• ez van. Munkás vagyok, melós, így alakult. Én akartam volna sok mindent, megpróbáltam is — de nem lehetett. Jártam én azér iskolába, van három érettségim, hat szakmám, technikumom, mer munka után mindig tanultam én — de azér csak megmaradtam melósnak. És most már nem is bánom! Örülök neki, hogy így lett! Voltak terveim. Ha azok sikerülnek, hát más ember lennék, mint ami így vagyok. Gimnáziumba mentem volna, aztán meg egyetemre, orvos lettem volna — azt szerettem volna mindig, sebészorvos szerettem volna lenni! Mer operálni nagyon szeretek, máig is, a feleségemet soha nem hagytam a baromfihoz nyúlni, csak én bontottam föl mindig — nem is bontom, OPERALOM! Másképp lett — mindegy. Most már jobb nekem ez. Munka után én mindig tanultam — valamivel el kell teljen az idő. Szereztem egy csomó képesítést — csak úgy, passzióból. Na, mondták aztán, hogy ezt ne nagyon hangoztassam, mer tulajdonképpen ez egy csalás így. Hogy a gyár áldoz rám, pénzt is fizet, meg szabadság, munkaidő-kedvezmény, egyebek, én meg csak időtöltésnek veszem, mikor aztán megvan a papír, nem élek vele. „Hát ezér taníttatott a gyár?!" Es jöttek avval — kétszer is volt ez —, hogy üljek le. Szóval, hogy rakjam le a fenekemet egy íróasztalhoz, mer most már én többet érek, nem pocsékolhatom el a drága tudásomat a satupadnál. — Igen — mondom —, megértem: többet érek. És mennyit kapnék az irodán? — Hát, kétezernyócat — aszondja. —• De ez később emelkedhet is! Nohát, akkoriba volt ugye, olyan háromezer-ötszázam, még több is inkább. Hát akkor hülye vagyok én, ellensége vagyok én magamnak, hogy hétszázat, ezret leadjak? Amér „értékesebb lettem"? De nem is csak ez, nem is a pénz. Hanem hogy én ki se bírnám azt! Azelőtt, amíg még készültem egyetemre, lelkes voltam nagyon, meg különben is szeretek tanulni — de ülni nem bírok. Ha csak egy órát is ülni kell, én alig várom, hogy már mozdulhassak! Talán ha az ülést szoktam volna meg, akkor most állni nem bírnék. De így meg ülni nem tudok! Hogy én nyóc órát üljek mindennap — nem, hát az pokoli lenne, bele is halnék ! Meg még akkor az is, hogy íróasztalnál ülni, kimutatásokat írni, rubrikákat kitölteni — hát mi az? Ér az valamit? Amit itt a műhelybe csinálok, azt hívják valaminek, annak megnézhetem az eredményét! Ez sokat számít! Ugye, az Erzsébet-híd este csodaszépen ki van világítva — hát annak a világításnak a két transzformátorát ÉN CSINÁLTAM! Még ezelőtt tizenkét