Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)
CSALOG ZSOLT A vasember (1977)
évvel! De ezt még az unokámnak is elmondhatom, harminc év múlva, hogy: Látod? Szép? Tetszik? Azt a nagyapád csinálta, ÉN CSINÁLTAM! Kuvaitba küldtünk száz darab transzformátort — a százból nyolcvanba én is benne vagyok. Meg küldtünk Argentínába, Indiába, mindenhová! Az én kezem munkájából! Lehet, hogy ha egyszer kijutok Indiába (no, nem hiszem, hogy kijutok, sok pénzbe kerülne), ott is megismerem: na, ezt én csináltam! Én ALKOTTAM! És ez egy jó érzés. Ha leülnék egy íróasztal mellé, és ott firtyogálnék valamit egész életembe, érezhetném akkor ezt?! Persze azér ez se ilyen egyszerű. Nem mehettem gimnáziumba, nem mentem egyetemre, melós maradtam. Melós, munkás — ez azt is jelenti, hogy hát nem értelmiségi. Ugye: MELÓS, olyan „nehéz gyerek", iszik, káromkodik, nem színházon él, meg nem hangversenyen — mindenkinek ez jut eszébe arról, hogy „munkás". Mondjuk, én tudom, hogy nem függ az embernek se a jelleme, se az intelligenciája attól, hogy munkás-e, vagy íróasztalnál ül, mer tapasztaltam ezt számtalanszor. Mer már sokszor rádöbbentem, mikor egy mérnökkel vagy egy orvossal beszélgettem valamiről, hogy — megálljunk! hát én mégse vagyok olyan hülye, mint amilyen kéne legyek attól, hogy munkás vagyok Ez itt egyetemre járt, mégse tud semmit, én meg tudok! Szóval, én becsülöm magamat, a munkást annyira, mint azt az értelmiségit, még különbnek is tartom magam soknál. Meg különben is: munkás létemre olyan köreim vannak, hogy akárki megirigyelheti! Hogy mást ne mondjak: a családom. Ugye, apám tanár, négy gyereke értelmiségi lett: a nővérem iparművész, egy bátyám fdmes, az öcsém az Oktatási Minisztériumba van; másik bátyám kutatóintézetbe — nem kutató, csak jogász, de hát értelmiségi —, értelmiségi mind a három sógornőm is. Hát más világba élnek, mint én; mégse ciki nekik, egyiknek se, hogy van egy melós testvérük! Mer szeretnek mind! És talán nincs is okuk rá, hogy szégyelljenek! Szóval hát én elég jól érzem magamat a bőrömbe, meg büszke is vagyok rá, hogy az én két kezem mindenhez ért. Hogy nincsen olyan gép, amit meg nem javítok, a varrógéptől a tévéig, a gázöngyújtótól a karóráig; hogy van otthon vagy háromezer szerszámom, a nagykalapácstól az órásnagyítóig, és mindet tudom használni; hogy magam csinálom az ebédemet, magam varrok nadrágot magamnak, hogy építettem egy házat, három víkendházat, egy fodrászszalont, egy luxuslakást, amibe én vezettem be a vizet, én csináltam a parkettát, én csatornáztam, én festettem, mindent én csináltam benne. Büszke vagyok, hogy az én két kezem ezt tudja! Büszke vagyok — csak közbe meg mégis van azér valami. Bemegyek itt egy irodába valamit elintézni, szólni valakinek, hogy — mindegy, nem érdekes, naponta van ilyen. Csak úgy munka közbe, fölszala-