Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

TAR SÁNDOR 6714-es személy

gítségért kiabálnak, egy férfi hangosan sír. „...igen? Nesze, az anyád istenit... kell még?..." „Vigyázz, eredj onnan... engedd el... gyere csak..." „Tedd el a kést!..." Kiabálás, nyögések, felemelt és lezuhanó öklök, egy ablak kitörik, sikoltozás, aztán gumibotok pufogása, a két rendőr bevonulva, szanaszét csapkod, míg szétverik a tömeget, a vonat erősen fékez, valaki meghúzta a vészféket, ismét egymásra zuhan a tömeg, majd néhány férfi mindenkin átgázolva, az ellenkező oldalon leugrik a vonatról. „Rendőr elvtárs! Leütöttek!" A vak vérző homlokkal, behorpadt pingponglabdákkal a szemüregeiben kiabál. „Leütöttek..." „Fogja be a száját, maga is részeg!" „írja fel, rendőr elvtárs, dolgozó ember vagyok..." „Akkor őrülnék én meg, ha minden pofont felírnék, amit ezen a vonaton adnak..." A kiabálás elcsitul, és a pillanatnyi csendben halkan felgyullad a tüllruhás kislány éneke: „Jaj, szél fúj a hegy oldaláról, messze fújt el jó anyámtól..." Valakit lepisszegnek, csend van. „Olyan messze fújt az attól, mint a föld ajaj, a csillagoktól..." A vonat lassít, a kislány az ablakra meredve felerősödött hangon énekli: „Iai purdel balval plainatar, dur plurdas ma muredatara hei..." Avonat lassan befut, még meg sem áll, amikor az első osztályú kocsit rendőrök rohanják meg, arrébb a készültségi kocsi áll. Egy hangosan átkozódó, vadul védekező csoportot terelnek gumibottal az autó felé, a csoport nagy része nő, aztán belavíroz egy mentő is a peronra, és valakit hordágyon visznek el, takaró alá rejtve. A kövér asszony ismét énekel, ötszázforintosát kacér csípőmozgások kíséretében darabokra tépi, néhányan megbabonázva nézik, aztán az egyik katona felüvölt: „Anyuuu, anyuuu!", a lárma újjáéled, nevetés, kiáltozás, ének „Méhpempő, kicsi suna nagyra nő...", a fiatal pár az ablak mellett feltolja a függönyt, odakinn hűvös eső szemerkél. „Nincsen nekünk semmi életünk, semmi életünk az égvilágon, higgye el. Pesten elvégezzük a piszkos munkát, aztán mehetünk haza, az ünnepre már nem kellünk..." „Én nem tudom, hogy meddig élek, nem gondolkoztam még rajta, de sokszor már majd megszakadok, reszket a lábam, meg fáj a kezem, a karom, és ha leiszom magam a seggig, akkor már nem fáj semmi..." Első megjelenés: Mozgó Világ, 1978.5. sz. (október) Folyamatos jelen (Fiatal szociográfusok antológiája). Válogatta és szerkesztette: Berkovits György és Lázár István. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981. 95-103. old. (A Magyarország felfedezése című sorozat könyve)