Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

DIÓSI ÁGNES „A tököli börtön sárgára van festve" (1981)

„A tököli börtön sárgára van festve" (1981) DlÓSI ÁGNES K

örbenézek a tököli HÉV-állomáson, vajon mikor indul busz. Látom, mások is toporognak tétován. Középkorú cigány házaspárhoz lépek oda, öltözetük olyan, mintha vasárnapi misére mennének, mindkettőjük kezében csomag. Az asszonynál kosárformájú szatyor, patyolatfehér asztalkendővel letakarva. Úristen, rémülök el magamban, úgy látszik, nem kellett volna komolyan venni, amit a papíron olvastam, én csak annyi ennivalót hoztam, amennyit két óra alatt meg lehet enni. Persze, a táborba igyekeznek ők is, Nyíregyházáról indultak el még tegnap. Tíz napra ítélték a gyereket, a fele még hátravan. Egyetlen fiuk, ők azóta se elevenek, se holtak, nem is értik, hogyan keveredett ilyesmibe, azelőtt nem volt vele semmi baj. Szokott jönni a busz, nem érdemes gyalog elindulni, nagyon messze van. Hát az én hozzátartozóm? Az két évet kapott, rablás volt, sajnos. Fiam? Olyasmi. Növendékem volt. Furcsán néznek rám, hiszik is, nem is. Amikor a Róbertbe kerültem, és megkaptam csoportom névsorát, Laci neve mellett a „Bö" jelzés szerepelt. Ez volt a „börtönben" egyezményes jele, mert a „B" beteget jelentett, az „SZ", hogy szökésben van — a tizenöt fős csoportból tán csak hat név mellett nem volt semmiféle jel. A következő év novemberében szabadult Laci, addigra sok minden lejátszódott az intézetben, amikről ő szállongó hírek formájában értesült. Első találkozásunkkor kezet csókolt. A gesztus eléggé szokatlan volt a Róbertben, de ő nagy eleganciával fejtette ki a nők iránti mély hódolatát. Példaképéről, Che Guevaráról beszélgettünk néhányszor, aztán mind a ketten elkerültünk az