Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

KŐBÁNYAI JÁNOS Biztosítótű és bőrnadrág

egy krakkói kocsmában. Innen hívták az újjászerveződő Beatricébe. Nős. Tizenkét éves fia van.) — Hát igen, a közönségünk a periférián van mindenféle szempontból. Nem járnak sem discóra, sem dzsesszre, de még más zenekarokra se, talán csak a P. Mobilra. Semmilyen szervezetbe nem tartoznak — mint például KISZ vagy ilyesmi —, sokuknak nincs munkája sem, vagy lakása, mert elzavarták otthonról, s nap mint nap máshol húzzák meg magukat. Csomó intézeti is van közöttük, cigány meg börtönviselt. Úgy gondoltuk — a magam nevében ezt nyugodtan állíthatom —, ezeknek is tartozniuk kell valahová. Vállaltuk, hogy a csövesek zenekara leszünk. Nekem mindig az volt az elvem, hogy a zenémmel, de azon túl is változtassak valamit az embereken. A pénz nem érdekelt, láthatod, hol tartok, még saját erősítőm sincs. Bulinként úgy kell kölcsönbe összeszedni a motyót. Persze az más kérdés, hogy ez nem nagyon jött be. Most újra magamra találtam. Hétről hétre írom az új számokat, mint régen. Egyszerű, könnyen megjegyezhető dalokat. Ezek a legnehezebbek. Pedig istenem, hogy kezdtem... ebben a szobában többtételes szimfóniákat írtam nagyzenekarokra. Azt hittem akkor, hogy ezzel válthatom meg az embereket, erre van szükség. Két fiók is dugig tele van a kottákkal. Nekünk a csövesek maradtak, fölvettük a ruhájukat, s igyekszünk olyasmit művelni a színpadon, hogy az ne váltson ki egyértelmű tetszést, de ne is tudja kivonni a hatása alól magát senki. Koncerten kívül is találkozunk, beszélünk a srácokkal. A hartai és a dusnoki bulin együtt sátoroztunk vagy negyvenen-ötvenen a Duna-parton két-két napig. Harcolunk a ragasztózás ellen. Valósággal boldoggá tesz, ha tudok valakire hatni. Például jár hozzánk egy tizenhat éves kislány, akinek teljesen elrontották a nevelését, most intézetben van, de onnan is állandóan megszökik. Napokig dumáltunk a fejével, hogy tanuljon szakmát, bírja ki azt a kis időt bent. Voltam a nevelőotthonban, tárgyaltam az igazgatónővel. Először ki akartak dobni. Hogy jövök én..., meg hallgatták a 168 órát, amiben kicikizték az együttest. Szerencsére a pszichológusnő még a Korong együttesből ismert, minden évben tartottunk két ingyen bulit az s.-i nevelőintézetben, ahol ő régen dolgozott. Szóval kiengedték a Mártát a koncertjeinkre, azzal a feltétellel, hogy utána mindig visszamegy időre az intézetbe. Úgy néz ki, sikerült valamit megfordítani benne. Egy hónapja nem volt vele semmi baj, még a szakadt ruháját is felcserélte rendesre. Persze lehet, hogy ezek csak illúziók... s holnapután egy lakótelepi pincéből szedi elő a rendőrség.