Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

KŐBÁNYAI JÁNOS Biztosítótű és bőrnadrág

Ostrom Alsógöd (1978. augusztus 25.) A strandon már délelőtt — csütörtök, munkanap van — feltűnnek a csövesek. A tízórás vonattal jöttek, következő csoportjuk háromkor találkozik az Astoria előtt. Kifekszenek napozni, előkerülnek a ragasztók, nejlonzacskók. A bokrok tövében hamarosan kábult, elvatázsolt srácok fekszenek. Elfogy néhány üveg literes kövidinka, aztán egy meghatározhatatlan színű, földet söprő ballonkabátból előkerül egy palack Tokaji aszú, amit a basszgitáros névnapjára — Lajos-nap van — vettek. Még érkezése előtt az egészségére ürítik. Jön néhány tag a zenekarból. Ováció. „Csak úgy bűzlötök a ragasztótól. Adok pénzt, tessék. Igyál inkább sört, ezzel is meghülyítheted az agyadat" — mondja „Feró" az énekes-együttesvezető. Jeanne d'Arc-frizurás lány kikap egy tizennégy éves forma gyerek kezéből egy tubus Technocolt, és a Dunába dobja. Délután a kultúrház-vezetőnő hajlandó simán kifizetni a szállítást és a gázsit, ha a Beatrice nem lép fel. Fellépnek. A parányi teremben valósággal robban a muzsika, a ritmussal keveredik a kitörni vágyó indulatok vibrálása. A jól és hatásosan játszott Deep Purple-, Rolling Stones-, Spencer Davis- és a saját számok nyüzsgő, kaotikus bőr-haj-hús-végtag-szétrepülő szék és villódzó reflektorfény tömeggé kuszálja a színpad előterét. A produkció szuggesztiója átjárja, szíven üti azt is, aki elítéli ezt a fajta zenét és viselkedést. A muzsikusok játék közben összeverekszenek a színpadon, az énekes bokszolja, fricskázza, majd a földre rántja a hatalmas ívű szólóját közben változatlan invencióval folytató gitárost, az orgonista harapja a billentyűket, majd végigdől egész testével rajtuk, lefordulva róluk a földre puffan, felnyúl egy kézzel a hangszer alól, s újabb futamba kezd... lassan az egész zenekar a földön fekve muzsikál. Valódi happening; minden percben történik valami kiszámíthatatlan. A helybeliek— tízen-tizenöten ha lehetnek — szigetként elkülönülve a terem közepén, ellenségesen követik a fejleményeket. Valamennyi divatosan — „digósan" — öltözött jói megtermett fiatalember. A budapestiek kis nyiszlett görcsök hozzájuk képest. Egyikük megragadja a karom. -— Te kinek adsz igazat? — Flogyhogy? Nem értem a kérdést. — Nem kell megjátszani az eszedet. Láttam, hogy fotóztál. Kinek és miért fotóztál? Csak van valami véleményed, valahova csak tartozol! — Azt fotózom, amit látok, nem tartozom senkihez — ráznám le, de még mindig nem enged. — Szét kéne verni ezt a csürhét. Apróra törni a pofájukat, ami bűzlik a ragasztótól. Te nem érzed? Legszívesebben belepofoznám őket a Dunába.