Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

nem. De egyetlenegy nem voltam egész életemben: boldog. Mégpedig olyan ember, aki a munkától boldog! Ez hiányzik az életemből, hogy nem tudom, mi az, amit csináljak. És hiába röhög ötvenmillió ember, és hiába mondja nekem ötvenezer ember: „Na nézd a hülyét, ennek munka kell!", nekem tényleg az kell, hogy legyen valami, amit szeretek csinálni, ez hiányzik az én életemből. Igaza van Marxnak és Engelsnek, ez az, ami alapvető az emberben, az emberi szexualitáson kívül. Az a baj, hogy ebben az országban ez nemcsak az én problémám, hanem az emberek kilencvennyolc százalékának is. Nagyon kevés elégedett emberrel találkoztam. Szerintem egy ország jóléti szintjét nem az életszínvonal mutatja meg, hogy milyen ruhában járnak, és milyen kocsijuk van, hanem az, hogy hány millió elégedett ember él ott. Mert ha egy ország nem tudja elérni, hogy az emberek jól érezzék magukat, megtalálják azt, amit csinálni szeretnek, akkor annak bármilyen ideológiája is legyen, az rossz. Ha valami ennyire rossz, akkor mindenki okolható. Én, te, ő. Például, ha egy ember meghal, mert öngyilkos lesz, akkor nemcsak az az egy ember és nemcsak a szülei a felelősek, hanem az összes ember, akivel egész életében találkozott. Mindenki felelős azért, hogy ő odajutott, hogy meghalt. Ha egy társadalom ennyire hibá's, mint ez, ahol ennyi elégedetlen és boldogtalan ember lakik, akkor mindenki hibáztatható. Én, te, ő. Én persze, azért, mert nem merek kiállni sehova, és nem merem azt mondani, hogy nézzétek, itt emberekről van szó. Ha ezt mondanám, akkor senki nem figyelne oda, hanem azt mondanák, jó, bolond ez a gyerek, még hite van, idealista. Senki nem áll ki, mert kiröhögik, mindenki annyira el van fásulva, nem hisz semmiben, és az elégedetlenségnek sincs semmi értelme. Én elégedetlen vagyok, boldogtalan is. Lehet, hogy ezek primitív dolgok, egyszerű valamik, vagy csak nosztalgia. De én egyszetű ember vagyok, lehet, hogy csak annak tartom magam, mégis az egyszerű emberek életében hiszek. A sorsom senkiéhez nem hasonlít, pedig ugyanolyan ráncok vannak a kezemen, és ugyanolyan orrom és szemem van, mint mindenkinek, de más a sorsom. Közös a sorsom az emberekkel. Annyiban vagyok általános eset, hogy én is boldogtalan vagyok, mint a többiek. Ez olyan, mint a frigidség. Én elítélem a frigiddé válást, és azt mondják, ha nem akarok frigid lenni, akkor változtathatok rajta. Hát így vagyok én ezzel is, boldogtalan vagyok, és változtatni akarok rajta. Foglalkozom vele, és nem akarok olyan igénytelen lenni, mint ebben az országban kilencmillió ember. Vannak igényeim, és én ezeket nem fogom elfojtani azért, hogy ez a társadalom jól működjön. Azt vettem észre, hogy ez a társadalom, és majdnem mindegyik, az emberi igények gyarapodásán alapszik. Amit meg lehet