Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

fogytam, és egészen vékony volt a karom, de nem éreztem magam amiatt rosszul, hogy nem ettem. Ha csak az lenne a problémám, hogy szegény vagyok, attól még el tudnék lenni ebben az országban, isten bizony mondom, akkor meg lennék elégedve ezzel az országgal. Nagyon sokáig nem ettem... szerelmes és boldog voltam, de ebben az országban semmi más nincsen, mint az, hogy az ember szerelmes lesz, és az se jó. Nekem elég lenne, hogy minden második héten enni tudjak, csak jól érezzem magam. Én úgy szarom le a pénzt, hogy tudom, mit jelent pénz nélkül élni! Egy buli után, ahol sokat ragasztóztam, halál fáradt voltam, rosszul éreztem magam, és elmentem az orvoshoz. Bementem, és lehajtottam a fejemet. Erre azt mondja nekem az a pasi, hogy kérem, nem illik lehajtani a fejet. Miért? Mert ha maga elvár valamit valakitől, akkor úgy kell viselkedni, ahogy az illető elvárja. Mondom: ne haragudjon, de kiskoromban is remegés jött rám, ha azt mondták, hogy nem illik, mert ez egy undorító szó, másrészt pedig maga ideggyógyász, sokkal rugalmasabbnak kéne lenni az emberekkel, és ennél biztosan több furcsaságot lát. Különben maga egész nap fáradt emberek között dolgozik, akik azért jönnek ide, mert betegek, és nem lehet elvárni egy törődött és beteg embertől, hogy összetett lábakkal és vigyázzülésben üljön magával szemben. Utána még hosszan beszélgettünk, és mindenféle hülyeséget mondott. Végül adott egy igazolást. Egy barom előtt meg kell alázkodni egy papírért. Ráadásul mikor kijöttem, a váróteremben majdnem meglincseltek, hogy milyen soká voltam benn. Azt látom, hogy országunkban az emberek kilencvennyolc százaléka olyan munkahelyen van, ahol nem szeret dolgozni. Ingerült az emberekkel, vele is ingerültek a munkahelyen, de még a mozgólépcsőn is ütik egymást, rugdalóznak. Nem tudom, hogy az ideológia hibája-e, de az embereknek elvették a hitét. Itt senki nem szeret dolgozni. Ebben az országban mindennel pontosan ugyanaz történik, mint a KISZ-szel. Mindenki úgy végzi a munkáját, mint a KISZ; szóval ez az ország a dagonya országa. Itt élnek a legnagyobb dagonyázok. Nem az emberek hibája, hogy nem találnak olyan munkahelyet, amit szeretnének, és ezért olyan munkákba kényszerülnek bele, amit nem szeretnek csinálni. Pénzért vagy a család eltartásáért, vagy azért, hogy a rendőrség ne vigye el őket, olyan helyen vannak, amelyet nem szeretnek. És akkor jön a dagonya, hogy azért elvégzem a munkámat, de ha lehet, inkább kávézom, ha lehet, inkább mással beszélgetek. Itt nincs semmi... semmi... nincs meg a munkának a becsülete. Kezdetben azt hittem, hogy az emberi életnek az értelme a munka. Tudom, hogy az én életem éppen ezért hiányos és csonka, mert kurva sok minden történt velem, és ahogy az anyám mondja, már minden voltam, csak még akasztott ember