Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

rok, de már dög kókadt voltam. Elaludtam a karjában. Csak három nap múlva ébredtem fel, a gyomormosásból nem is emlékszem semmire. Arra emlékszem, hogy éjszaka bejött a papám, és adtak egy papírt, írjam rá, hogy nem leszek öngyilkos. Mire én azt mondtam, hogy lemondok minden vagyonomról, ami nincs, még a párttagságot is aláírnám, csak innen kikerüljek. Egy újabb alkalommal Seduxent és Tardylt vettem be. Akkor Péter hívta fel az orvost, és az mondott valamit, hogy mit itassanak velem, mert a Seduxen nem halálos. Ettől az iszonyú italtól rengeteget hánytam. Szeptemberben is kikapartak, mert az előző kaparásom után hat hétig nem lett volna szabad kefélni, de én keféltem. Felszakadt a seb. Nem tudtak elaltatni, mert már annyi altatót szedtem, hogy ezek nem hatottak. Sokkal később aludtam el, úgyhogy nagyon sokáig kellett várniuk, de nem emlékszem semmire. Rossz volt a kedvem, elkezdtem bőgni, és elkértem a ruhámat, úgyhogy tíz perccel a kaparás után kint voltam a kórházból. Alá kellett írni, hogy saját felelősségemre jövök ki. Nem szeretem igazán a gyógyszereket, úgysem oldják meg a problémáimat. A gyógyszerekkel is ugyanúgy van, mint az emberekkel. Mindig az irányított, hogy keressek valakit, mert az élet elviselhetetlen egyedül. Es a kör bezárul, mert mással is elviselhetetlen. Sokat gondolkoztam a halálról, mindig tusakodtam, melyikünk az erősebb, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem bírok vele. Elalszom, meghalok, úgyis mindegy. Nemcsak gondolkodtam, de álmodtam is a halálról, és annyira idegesített, hogy végül azt mondtam, le van szarva, úgyis meghalok, nem érdekel többet. A halál valami végleges. Régen azt hittem, hogy túlvilág van, de már azt hiszem, a halál azért félelmetes, mert az az egy pont, ami után már nincs semmi. Mindaddig, amíg körülöttem emberek vannak, órákig meg tudok lenni. Olvasok. De csak addig, amíg zajt hallok. Ha nincs körülöttem senki, akkor félni kezdek. Nincs önmagammal tartalmas kapcsolatom, nem tudok egyedül lenni. Kiskoromban még élveztem, ha egyedül lehetek. De már nem tudok magamban lenni, ha sokáig egyedül hagynak, akkor bele is betegszem, agresszív leszek, verekszem, üvöltözök és sírok. A rettenetesen sok fiúra úgy emlékszem vissza, mintha ezek a dolgok nem velem történtek volna. Ha lefekszem valakivel, mindig úgy érzem, mintha ketten lennénk, az egyik, aki szeretkezik, és a másik, aki figyeli. Amikor beteg lettem, azt éreztem, hogy én három ember vagyok. Az egyik egy őrült, eltudattalanodott ember, aki nem tudja magát irányítani, egy másik, aki teljesen gondolkodó, és egy harmadik, aki ezt a kettőt regisztrálja. Minden énemnek más hangja volt, és beszélgettek egymással. Az őrült