Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

tam valakivel a városban, aki azt kérdezte, hogy ugye, Zsolt most matróz. Én meg csodálkoztam. Azt még megértem, ha valaki Amerikában matróz, mert ott a tenger, de hogy erre a Dunára menjen, arra álmomban se gondoltam. Kábé két hetet volt ott. Mostanában azon gondolkozom, hogy talán soha nem voltam szerelmes Zsoltba, csak vonzott, hogy gyámoltalan és kisfiús. A félszeg viselkedés anyai érzéseket keltett bennem. Maga mondta, hogy én sohasem szerettem, és abban a percben átöleltem, hogy ez igaz. És még azt is megkérdőjeleztem, hogy valaha is bárkit szerettem volna. Bár Zsoltot tízszer annyira szerettem, mint másokat, mégsem gyújtott tüzet. Valami rossz realizmus van bennem, ha szeretnek, az nálam visszautasításra talál. Alihoz vonzódom, ami titokzatos, ami megközelíthetetlen, ami messze van, és mihelyt az a messze közel kerül, én kerülök messze a közeitől. Ez rettenetes. Nehéz magamat megérteni, hogy miért akarok Zsolttal együtt élni, mikor már nincs semmi értelme, amikor csak rutinból telefonálok neki. Visszaemlékszem, még csak három hónapja voltunk jóba, és összevesztünk. Akkoriban kocsmába jártunk sörözni. Egyik vasárnap eszembe jutott, és meleg szeretetet éreztem iránta, nem szerelmet, hanem azt, hogy hiányzik. Nem voltam belé szerelmes, és lehetetlennek tartottam volna, hogy megfogja a kezemet, vagy hozzám érjen. Felhívtam telefonon, de mikor találkoztunk, megfogta a kezemet, és megcsókolt. Abban a percben ugyanazt éreztem, amit azóta állandóan, hogy ami történik, rajtam kívül történik, az akaratomon kívül. Nem hagyom, hogy szeressenek, mégis belemegyek valamibe, amibe nem akarok belemenni. Tehát valamiféle rajtam kívül álló erőket érzek. Nem tudom pontosan elmondani, de úgy éreztem, mintha azt a kapcsolatot nem én irányítanám, hanem valaki más. Mert akkor én nem akartam vele csókolózni, és nem akartam megfogni a kezét. Egyszerűen azért akartam vele találkozni, mert bármilyen furcsa, de szerettem. Attól kezdve tudom, ez nem igazi szerelem, hanem szükségszerűség. Sokszor átéreztem, hogy szerelmes vagyok, de azt is, hogy ugyanezzel az erővel a kilincsbe vagy bármi másba is szerelmes lehetnék. A szerelmi élményeken kívül azért visszaemlékszem egy csomó gyerekkori balhéra, iskolai dolgokra is. Rendszerint sok baj volt velem. A dohányzásra az építőtáborban szoktam rendesen rá, mert igaz, hogy ott mindent összevissza okádtam, de élveztem, hogy szédülök a cigarettától. A szédülés élvezete vitt arra, hogy dohányozzak. Először tizenegy éves koromban próbáltam meg. Egy barátnőm, ő már tizenhárom volt, és osztálytársam, azt akarta, hogy szívjak a cigarettájából, nehogy beköpjem a mamájának. Mivel én nem akartam, erőszakkal belenyomta a számba.