Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

Apai nagyanyám a századfordulón született, nagyapám pedig egy évvel előbb, szintén Erdélyben. Az ő házasságuk szerelmi házasság volt, egészen fiatalon kerültek össze, tizenhét, illetve tizennyolc évesen. Nagyapám igazi férfiszépség volt, rengeteget ivott, részegeskedett. Apámat meg a testvéreit verte, állandó nőügyei voltak. Apám alig volt nyolcéves, amikor nagyanyám meghalt, akkor nagyapám rögtön újból megnősült, de már betegeskedett. Kórházba sohasem ment, mert arra nem volt pénzük, de egyre homályosabb lett a tudata. Kezdetben lehetett érteni, amit mondott, csak zavaros szövegei is voltak, és később egyre zavarosabbá vált, aztán egyre kevesebbet beszélt, végül semmit. Nem lehet tudni, miért lett beteg, hiszen harmincéves koráig semmi baja nem volt. Ezek a nagyszüleim kommunisták voltak, nagyanyám röpcédulákat osztogatott, nagyapám tizenkilenc éves korában vezető posztot töltött be az egyik direktóriumban. Pontosan nem tudom, hogy hogyan halt meg a nagyapám, mert öngyilkossági kísérlete is volt, biztosan elborult az elméje. Iszonyú jó lelke volt. Mikor valaki betegeskedett, járta a várost — ahol akkor éltek —, és segített a betegeken. Róla igazán el lehet mondani, hogy a jóságánál csak a szépsége vagy a szépségénél csak a jósága volt nagyobb. A fényképéről tudom, hogy fekete hajú volt, és teljesen kék, metsző szeme, olyan vágású, mint az enyém. A sötétkéknek és a világoskéknek az a keveréke teszi, hogy olyan ijesztő az arca, és úgy kijön az a kék szeme. Kiskoromban mindig az ágyam fölött volt ez a kép, és soká nem tudtam elaludni, mert féltem a nagyapámtól. Most már leszedték a képet, mert bekereteztük, de nagyon féltem tőle. A finom vonásaitól, az enyhén hajlott, nőies, kis orrától, mindig úgy tűnt, hogy az emberek fölött átnéz. Tudom, hogy ez a nagyapám alkoholista volt, és tudom, hogy megbolondult, és lehet, hogy fura, de annak ellenére, hogy soha életemben nem volt hozzá semmi közöm, nagyon szerettem. Egyetlenegy levelét olvastam, amiben azt írja, hogy lassanként elborul a tudata, és már csak szófoszlányok jutnak eszébe, meg tiktak, de mégis nagyon szeretem. Átérzem, hogy elcsúszott sorsú ember volt, és hiába szerette nagyanyám, képtelen volt elfogadni a szeretetét, teljesen életképtelen volt. Én mindig átéreztem az életképtelen emberek sorsát, és azt, hogy aki életképtelen, az reálisabb, jobban látja a teljes igazságot, mint aki fickándozik, mint a hal a vízben, és jól él. Átlátok az ő tragédiáján, és tudom, hogy a bukásában valami nagy igazság és tisztaság rejlik. Félévenként vagy évenként elutazom a sírjához, rendbe rakom, és viszek neki virágot. Legalább olyankor, amikor ott ünnepséget tartanak a halottak tiszteletére. Auschwitzba is el szoktunk járni, mert ott meg a dédszüleim vannak eltemetve. Ezeknél a síroknál vagy néha este az