Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

három hete nem aludtam, és mindig öngyilkos akartam lenni, az volt a vágyam, hogy nagyon mélyen aludjak. Aztán jól leinjekcióztak, hogy egy hétig nem ébredtem föl. Úgyhogy a négy hónap első felét töltöttem zárt osztályon, de a későbbi két hónapban is összevissza hazudoztam az orvosnak, hogy félszemű krampuszokat Iátok, és jókat szórakoztam, mert egyre erősebb gyógyszereket adott, én meg gyorsan kiköptem őket. Nem szerettem az analízist, amikor azt kérdezik, hogy miért szeretek valakit. Kit érdekel az, hogy miért szeretem? Az a fontos, hogy szeretem. Meg az a kérdés, hogy „Mire gondol?" Hát a lófaszra. Sokszor megvizsgáltak, és egy pontot kellett követni a fejemmel, de én mindig szándékosan rosszul csináltam, tudtam volna követni, de bármilyen felcserek engem ne gyógyítsanak. Nem érzem magam betegnek, hanem azt érzem, hogy ez ugyanolyan, mint az egészség, csak egy másik állapot. Olyan, mintha egy másik dimenzióban történne velem valami, tehát az nem én vagyok, hanem az a beteg. De amikor olyan sokat voltam éjszakás, nagyon rossz volt. Már bepisiltem, és hát a szobatisztaság se ment teljesen. Lefogytam negyven kilóra. Mindez a csecsemőgondozóban történt, ahol majdnem fél évet dolgoztam. Pszichológusok, orvosok, csecsemőgondozók közt, csupa nő, csak a fűtő volt férfi. Volt olyan, hogy nem mentem be, seggrészegre ittam le magamat, de nem rúgtak ki. Hirdetés alapján kerültem oda. Mikor először bementem, két lány megkérdezte tőlem, hogy csöves vagy punk vagyok-e. Hülye paraszt vidékiek voltak. Három év körüli állami gondozott gyerekekre kellett vigyázni. Amíg ott voltam, egyetlen szabad szombatom vagy vasárnapom nem volt, sokat kellett éjszakázni is. Csendes, visszahúzódó lettem, féltem a buszon, féltem mindenütt, nem ettem, és állandóan hasmenésem volt. Állandóan gyereksírást hallottam. Csecsemőgondozási szakkönyvekből soha nem tanultam, és az ottani hierarchia miatt munkatársaimmal se tudtam egy szót sem beszélni. Minden olyan hidegen céltudatos volt, hogy semmi az emberért, minden a gyerekért. Szerettem nézni a kisgyerekeket, hogyan fejlődnek, de a kollégákkal nem tudtam kapcsolatot teremteni, azért is nem léptettek elő, mert nem jó az emberi kapcsolatom. Pedig volt olyan hét, hogy kilencven órát dolgoztam. Amikor nem mentem be, kijöttek értem kocsival, azt mondták, menjek vissza, nem lesz semmi bajom, olyan munkaerőhiány volt. De nem léptettek elő. A havi keresetem kétezer-ötszáz forint volt. Előfordult, hogy a csoportvezetőm azért dorgált meg, mert túlságosan közeli viszonyba kerültem a gyerekekkel: az udvaron egyik gyerek az ölembe ült. Láttam, hogy az egész nevelgetésnek nincs semmi értelme, mert a Gondozóból a gyerekek úgyis valami rettentő körül-