Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

Most már elmúltam huszonhárom éves. Utoljára a földmérőknél dolgoztam. Ez csendes hely, sok a szabadidő, az eszközöket kell cipelni. Fél nyolctól tizenkettőig volt a munkaidőm, havi kettőezerért. Nekem a munka két okból kell: egyrészt legyen, ami még elviselhető, tehát kevés bajjal jár, másrészt ha meg egy munka jó, akkor egyszerűen jó. Pedig nekem nem létszükségletem a munka. Képtelen vagyok emberek között élni. Mindig képtelen voltam erre, az iskolában is. Utálok dolgozni. Itt nem lehet magamat megvalósítani. De az se jó, ha az ember nem dolgozik. Előzőleg aktmodell voltam. Egy táncosnővel voltam együtt, ez jó volt, mert egész nap ittunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Nem is állítottak be, hanem én álltam be különböző pózokba, de tíz percnél tovább nem tudtam úgy maradni. Legtöbbször lefeküdtem. Mondtam, hogy csak fekvő aktot vagyok hajlandó állni. Amikor portré voltam, olvastam, én voltam az olvasó fej. Flavi négyezret kerestem, mert rajzórákra is jártam. Negyedik hónapja voltam ott, mikor bezárt a terembe egy hapsi, meg akart erőszakolni. Aztán kiléptem. Előtte az Állami Könyvterjesztőnél voltam. Egy antikváriumban dolgoztam mint eladó, de hamar betegeskedni kezdtem, hallucináltam. LIárom hét után otthagytam ezt a helyet. Az ÁKV-t megelőzően négy hónapot töltöttem kórházban, az volt a jó benne, hogy nem dolgoztam. Ez úgy kezdődött, hogy állandóan éjszakás voltam, és összevissza hallucináltam. Kezdeti tünet volt, mikor két óra hosszat álltam sorba a Moszkva téren, és mire odaértem, megkérdezték, hogy mit akarok, mondom, nem tudom. Ebben az időszakban nem aludtam három és fél hétig, és iszonyú feldobott voltam. A hajamat Tizian-vörösre festettem, a nadrágomon pedig volt egy jókora lyuk, amit körbehímeztem pelenkaöltéssel. Csillaghegytől a Római fürdőig mindenhová a kutyámmal mentem. Állandóan úgy éreztem, hogy követnek. Egyszer a metró alá is be akartam ugrani. Ki kellett töltenem egy lapot, és elfelejtettem a nevemet. Ha egyedül voltam otthon, olyan görcsös szorongás volt rajtam, hogy fetrengtem a földön, és sírtam. Félszemű embereket láttam, az a fél szemük is kifordult. Fia az ember úgy őrül meg, hogy nem tudja, hogy ő hülye, akkor az nem szenvedés. De én tudtam, hogy valami furcsa állapot uralkodik rajtam, és nem én önmagámon. Láttam, hogy az utcán összementek a házak, éreztem, hogy hülye vagyok, de a szüleim észre se vették, csak amikor egyik este elkezdtem üvölteni vacsora közben, hogy az anyám ne szegezze rám a kést, és ne akarjon engem megölni. Az adatlapra be kellett írni, hogy: szexuális élete, azt írtam be, hogy van egy kutyám. Bementem, bezárták mögöttem az ajtót, és ott találtam magam a zárt osztályon. Mivel már több mint