Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

Vadnarancsok I. (részlet) (1982) GÉCZI JÁNOS Juli Féléve... Fél éve kezdtem rosszabbul lenni. Beteg voltam, mindenféle mániám volt, meg akarnak mérgezni, állandó halálfélelmem volt. Annak a srácnak az öccse, akivel együtt élek, szerelmes belém és azt hittem, dühös a Zsoltra, és el akar emészteni. Anyámról is azt hittem, hogy meg akar ölni. Idegen embereket szólítottam le az utcán, kísérjenek hazáig. Egy belső hang állandóan arra kért, hogy legyek öngyilkos, de én nem akartam az lenni. Végül a telefon-elsősegélyt hívtam fel, ott azt mondta a pasi a telefonban: majd segít, hogy kórházba kerüljek, végül is mentővel szállítottak be. Elmeséltem az orvosnak, hogy már tizennégy éves koromban volt egy öngyilkosságom, amikor elég sokáig altattak. Már nem emlékeztem a nevemre, a szüleimre sem, de utáltam ezt az orvost, mert nem nagyon hitt nekem. Már korábban is voltam ebben a kórházban, egyszer, amikor nem jött meg a menstruációm, de senki nem hitte el akkor sem, hogy terhes vagyok. Negyedik hónapban voltam, és már annyi gyógyszert szedtem, hogy nem volt szabad a gyereket megtartani. Emlékszem, Zsolt bejött a kórházba, szeretett volna egy gyereket. Én nem akartam, soha nem is akarnék. Nagy ellentétek voltak közöttünk emiatt, de hát kérdéses volt az is, hogy annyi gyógyszer után normális lesz-e a gyerek. El voltam keseredve, mikor elvették, a kaparás se a legjobb dolog. A kórházból hazakerülve fél éven át csak arról álmodtam, hogy meg fogok őrülni.