Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

HARASZTI MIKLÓS Darabbér

A „rossz" munkát persze ugyanúgy meg kell csinálnom, mégpedig minél kevesebb időveszteséggel, hiszen ez teremti meg az alapot ahhoz, hogy a „rablással" valamennyire elégséges bért érhessek el. Ha „rabolhatatlan" munkám van, ezek az érzések keserű öngyűlöletbe csapnak át, amiért az agyam nem képes tudomásul venni, hogy ilyenkor is hajtanom kell magam. Minden csábításnak engednék, hiszen csak rá kell pillantanom az elszámolópapírra, hogy tudjam: percenként csak 13 fillérért dolgozom a legjobb esetben. Végül is csak az segít, ha géppé válok. A legjobbak éppen ebben nagyok: mintha valami áthatolhatatlan maszk hullana az arcukra, pillantásuk minden munkafajtánál egyformán homályos és ugyanakkor tévedhetetlenül résen levő, mozdulataik látszólag nem erőkifejtések, hanem az érzülettelen, mágnesvonzotta testek elkerülhetetlen pályáját írják le, tempójuk az egész munkaidő alatt a lehető leggyorsabb, mert nem kapkodnak, ha frissek, és nem lassulnak, ha fáradtak, valóban: mint a gép. „Idegességüket" csak akkor engedik szabadjára, ha felborul a jó és rossz meló aránya, egyébként magatartásuk a valóságot tükrözi: a „jó" és „rossz", „megfizetett" és „megfizetetlen" munka oszthatatlanul beleolvad a munkanapokba: a haszon, amit hajtanak, és a bér, ami jut belőle, egyformán érzéketlen az ilyen megkülönböztetésekre. A jó meg a rossz meló egyébként magában véve is némileg öncsaló megkülönböztetés: nincs szilárd vonatkoztatási pontja. Amikor kiszámítottam a nyolc órás, száz százalékos teljesítmény bérét, s az eredményt elmondtam a váltómnak, bizonytalankodva fogadta. „Azt tudom, hogy hajtani kell, a pénzen levő idő csak olyan számítás, ugye... hogy neve legyen. De azt nem is gondoltam volna, hogy az egész műszakban becsületesen szorítom, és akkor a száz százalék nem elég a mondott órabéremhez se. Hiába, nincs az ember kezében egy papír, ami biztos volna." Hogy a munka jó-e, az új és ritka munkánál vagy kezdők esetében csak az elszámolásnál, utólag derül ki, de nagy tapasztalattal sem lehet biztosan tudni: mennyire jó vagy rossz. Egyetlen fixpont van, a technológiai utasítás: nem betartani! így bizonyos, hogy egy esetleges jó melóról nem maradunk le. MINDENKI EGYEDÜL VAN, magányosan vívja mindennapi harcát a géppel és az idővel. A kudarc is megoszthatatlan, hogyan kívánhatnánk közös sikereket? A darabbéres munkás minden eredményről és kudarcról magával számol el — hogyan is vonhatná kérdőre a társát a normarendezést közelebb hozó túlzott megugrás miatt? Hiszen ha a másik megértően lemondana is a „rablás" önkínzó gyönyöréről, semmiképpen sem lehet befő-