Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

Én katolikus voltam. A fél életemen keresztül szolgáltam az Istent. Szolgáltam, mer minden héten ott voltam a templomba, gyóntam, áldoztam, mindenbe úgy éltem — de akkor mér büntetett meg ennyite?! Hát érdemeltem?! Azt mondja a Biblia, hogy Isten azt veri, akit szeret. De hát akkor engem ne szeressen inkább! Mer mi a jó nekem abba, ha szeret, megver?! Engem ne verjen! Ne szeressen, hagyja inkább, hogy boldog legyek! Nekem ő minden volt. Nemcsak arra kellett, hogy megfőzze a kaját, kimossa a gatyámat, este megágyazzon, nemcsak egy nő volt, egy darab élő hús, nemcsak annyi, hogy este széttegye a lábát, hogy ráforduljak meg leforduljak róla — hanem FELESÉG volt. MINDEN volt nekem! És elment. Fogalmam sincs, miér tette. Hát úgy éltünk, mint a galambok! Nyolc évig! És akkor, hogy ő elmegy orvoshoz. Este jön! És sose láttam többet. Hogy ő ezt tervezte? Már előre tudta? Vagy akkor reggel jutott csak eszébe? — Nem tudom. Engem egyik pillanatról a másikra ért. És sose fogom megtudni, mér tette. Nem is kérdeztem, hát utólag mát mit beszéljünk erről! Hogy „ez nem volt jó", meg „az nem volt jó" — mire való ez? Meg úgyis hazugság volna az egész, mer jó volt! Hát jó volt minden! De visszacsinálni úgyse lehet már semmit, hiába faggatnám. Nem is érdeklődtem másoktól se; nem akartam, hogy azt gondolják,.futok utána, vagy mit tudom én. Inkább öngyilkos lettem. Ötször! Kimostak. Meg megtaláltak a szomszédok. Meg kiesett a falból a szög, mer rosszul vertem be! Meg nem működött a hurok! Mer olyan részeg voltam, hogy nem tudtam megkötni! Szóval, nem ment. Még ahhoz sincsen jogom, hogy meghaljak! Most már kénytelen vagyok élni. Akkor viszont iszok! Amíg vele voltam, azt mondták, hogy iszok. Pedig mi volt az? A munkából hazafelé megittam egy korsó sört, kettőt. Hát az ivás? MOST ISZOK! Most, ha mondják, igazuk van! Mer most nem is akarok nem inni. Minden este végigjárom a kocsmákat, jól beiszok, akkor hazamegyek, előveszem azt a pár emléket, ami maradt — van egy hajtincse, meg van egy kislányruha, amit a nővérem varrt az ő szoknyájából, meg egy pár cipője is maradt nálam, ilyesmik — nézegetem őket, ülök, gondolkozók. Nekem ez a nő — az életem. Ez nekem egy örök szerelem! Mer nem tud olyat tenni, amivel széjjelrombolná énbennem az oltárt! Ezt a szerelmet ő énbennem csak erősíteni tudja már! Most május elsején a fölvonuláson találkoztam egy régi ismerőssel, a feleségemnek kollégájával, és beszélgettünk ott egypár szót. És mondja, hogy férjhez ment a feleségem. Ott tudtam meg. Hát egy tőrdöfés, ugye. Hogy férjhez ment! Hogy valakit így szeretek, és akkor megtudom, hogy férjhez ment! Nem tudtam mit szólni rá. Utána végigjártam a kocsmákat, ittam, jól bevakszoltam. És közbe úgy figyeltem magamat: na, most mi van? most ettől akkor már nem szeretem