Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

hetenkint! Hogy másfél hétig semmi! Hogy már a szemem majd kiguvadt! Másfél hét után — na jó, akkor jött egy gyönyörű éjszaka — utána: bumm! Petefészekgyulladás! Két hétig megin semmi! Megmondom őszintén: én a nyóc év alatt, míg együtt voltunk, többször vertem ki a a vécébe, mint ahányszor a feleségemmel basztam! így voltunk. És mégis szerettem! Mer szerettem. Hogy magyarázzam ezt meg? Szóval kínlódtam, néha nagyon kínlódtam. Kórházba voltam egyszer, a gyomrommal, egy hónapig voltam benn. És hát nem éttettem sehogy a dolgot, szóltam is az orvosnak, mondom neki: — Doktor úr — mondom —, gyanítom, hogy valami probléma van nálam, mer hatszáz pattanás van a homlokomon! Megnézi, aszondja: — Nem érdekes. Kérjen kimenőt. Mer olyan hely volt ez, hogy elég szabadon voltunk, lehetett kérni egy-két nap kimenőt. De semmit nem értettem a dologból, csak néztem. — Kime-nőőt? Hogyhogy kimenőt? — Hát — aszondja — menjen haza. A feleségihez! Basszanak! Na, így értettem meg, nagy nehezen. Az egészet! Hogy a férfi ezt nem bírja! A férfi nem lehet egyedül! Mer ilyen bajok lesznek, ha mindig csak halmozódik, halmozódik benne az a kromoszóma! Fölmegy a fejibe, az agyára! Mer nőknél ilyen nincsen. A nő, az minden hónapba letisztul. Huszonnyolc vagy huszonöt naponkint, ki hogy — letisztul a nő, visszaáll nullára! Egy nő bírja, egy életen, keresztül is bírja! De a férfi nem. Az belepusztul. Én szerettem a feleségemet — hát hű voltam hozzá. Még akkor is, ha sokszor éhesen hagyott. Úgyhogy a nyolc év alatt, amíg együtt voltunk, én összesen ha kétszer voltam hűtlen hozzá, vagy, mondjuk, háromszor. De az se az én bűnöm volt! Mer tőle indult, tulajdonképpen őtőle! Mer ugye, ott éltünk ketten; akkor hát neki voltak barátnői, lányok; azok gyakran odajöttek, ott buliztak, a végin sokszor ott is aludt egyik vagy másik — hát ez olyan dolog, hogy az embernek addig húzzák a madzagot, amíg egyszer ráharap. De ebből nem volt soha probléma, ó, dehogyis volt! Mer nekünk volt egy megállapodásunk egymás közt. Hogy hűséget nem követelünk egymástól. Mer vagyunk annyira modern emberek! Én megmondtam neki, még a kezdet kezdetén, megbeszéltük szépen: — Én hűséget nem követelek. Hűséget nem — csak azt, hogy engem SZERESS! Hogy amíg élsz, mindig csak szeress! Hogy SZERESSÜK egymást! Ilyen megegyezésünk volt — dacára annak, hogy két helyen is elmondtuk, hogy „holtomiglan — holtodiglan", „jóban — rosszban", meg egyebek.