Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

TANDORI DEZSŐ „Krúdy", „Pest"

kincsnek hittük tartalmát, kiderült, csupa szög volt benne. Egy életre szóló koporsószögkészletünk, neveztem el, ma is van belőle még. Nem akarok tucatszor emlegetett dolgokra untán visszatérni... Hogyan élünk meg egy várost, túl nagy kérdés. Kisebb annál, hogyan is élünk? Kisebb kérdés, ha leszorítjuk a nagyjából „ellcnőrizhetőnek" tartományaiba. (Mert a könyvkiadás, a stabilitás hiánya, a politika, a rémhír, a rémvalóság a környező terekből: omlatag matéria az írónak, aki — bár Krúdyval szinte semmi rokonsága, magamról beszélek — az átlagosnál mégis sokkal jobban veszi egybe a puszta lélegzetével és léptével is életét s irodalmát.) Léptek... mily változóak. A léptékek, a mértékek. Effélék vágyai. Madarainknak füvet szedni (mikor még 15-en, 16-an is voltak olykor, sérült verebek, széncinege, zöldike, poszáta, sok más) egész hegyvidékeket bejártam egy nap, a Sas-hegytől a Hármashatárig, csak hogy füvet szedjek. Pihenés volt ez közben, dehogy dolgoztam én örökké, bár krúdys adagokat teljesítgettem olykor talán. S jártam az antikváriumokat: kalandos könyvekért és zenékérr. „Vásároltam": ennivalót, meglepetést, ami jött. Ücsörögtem, ittam. 1989 és 1990 táján tömérdek újságot olvastam. Voltak budai „kiskocsmáim", korán nyitók, beültem egy-két fröccs mellé, valóban nem kellett több, olvastam. Vagy ponyvát, vagy Kellér Andort, vagy hirdetést, vagy politikát. Netán egy boltban olyan kis majdnem két decis borokat kaptam, hát mondtam is, mint a repülőgépen! Minek repülőre szállni, kiül az ember a H. S. „utca" (inkább tér) játszóterén egy gerendára, kortyolgat. Saját lábán megy el, és rögtön haza. De szerettük feleségemmel a Kis-Svábhegyet, ott is a romos kilátót, Jékely azóta eltűnt versidézetét; de a tömérdek verebet, bokrot, utacskát, korlátot, földszakadást, villatetőt. Netán épp együtt vittük haza a tömérdek zöldet. Szellőztettünk nagy nyárban, sorakozott tizenkét-tizenhárom kalitka köztem és az ablak közt, szállt a madár- és növényillat, „a ződnek szaga". írtam közben mohón, száguldva... Hogy napokat dobjak ki, nem is könnyelműen. Csak úgy. Néha jól nekieredtem, valahogy azt éreztem, nem is vagyok „túlság" tartva itthon... jobb is volt elmenni... ki tudja. Neki az éjszakáknak is bőséggel. Ma ezt már nem tenném, mára ez elmúlt. Kisebb dolgok is változnak. Egész olimpiákat hallgattam végig az akkor még másmilyen Nagy-Vásárcsarnokban (Vámház tér). Vagy most nemrég a feleségem jóvoltából fölfedeztem az újjáépített csarnoki karzatot. Igen ám, de hiába, hogy pár hétig odajártam borozgatni reggelente, meg onnét hoztam kétliterekkel a rizlinget, az ital vágya hirtelen kihalt belőlem, kortyot le nem tudnék erőltetni, ég áldjon, Csarnok. Marad a Elold utca és vidéke. Ott madárbolt is adódik, saláta és burgonya szintén a madaraknak, gyógyszerféle is nekik. Mesélem valakinek: hát nekem mi jut? Papírféle legföljebb. Nem vágyom mostanság semmire, csak hogy megint 60 kiló alá fogyjak, fogyasszam ki magam a világból. Ez keserves becsületet kíván, mert nem szabad enni se igen, s mondom, az nehéz. Pedig van értelme, meg volna az értelme az