Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

SÁNTA GÁBOR Az Élet Álom

vest megkavargatta volna, mintha megringatná azt, mint valamely gyermeket, amelyet elaltával meg akar enni. Az első kanállal csak a tányér széléről vett, miután ugyanazzal a kanállal visszakergette a helyükre az apró zöldségeket és [a] mindenfelé elkalandozó hosszú tésztákat. A második kanál már tésztákkal is megrakodva érkezett, amely tészták szépen sárgultak a kavart tojástól. A harmadik kanálba jutott sárgarépa és karfiol, vidáman, mint kövér asszonymosoly. És a tészták, ha lecsüngtek a kanálból, minden megerőltetés nélkül felhörpintettek és eltűntek a száj és ajk megnyalogatása után. Csókolózás volt ez a levessel, ártatlan, ifjonti csókváltogatás, amelyet majd érettebb szerelem követ". A temetkezési vállalkozó magánszámának újabb felvonásában „a csontot óvatosan megfogta, a szájához emelte és eltüntette a szája belsejében, hogy csak a csontnak a papírkézelős vége látszott a bajuszfesték alól. A szájüregben mit művelt a nyelv és a fogsor ezalatt a csonttal, azt sohasem lehetett megtudni. A vendég néha megcsóválta a fejét, mintha maga is helytelenítené azokat a ropogásokat, amelyek [a] szájából időnkint hangzottak. A csont darab idő múlva előkerült. Igaz, hogy minden díszétől megfosztva. A vendég még egyszer megszopogatta a csontot, mint aki alaposan akarja elvégezni munkáját, amelyhez többé nem lesz alkalma visszatérhetni". A Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című elbeszélésben az ínyenc fűzőkészítő „késével lenyesegette a velős csonton látható maradékokat, és miután azokat megborsozta, megpaprikázta és megsózta: apránkint a szájába rakosgatta, de ezenközben egy pillanatra sem vette le szemét a velős csontról, mintha az elfutamodni akarna tőle. Sőt, fejét jobbra-balra hajlítgatva, belekukucskált a velős csont belsejébe, mintha kulcslyukon kémlelne valami gyönyörűséges látványosságot". Majd „az egész vendégség élénk figyelése mellett a bal kezébe vette a velős csontot, és a jobb kezét ökölbe szorítva, a bal kéz csuklójára ütött. Az ütésre a csontból velőhurkák zuhantak ki a forró tányérra, olyan bőségesen, mintha ez lett volna a legderekabb csont, amely e napon Pesten kimérésre került... De a fűzőcsináló nem volt megelégedve a zsákmánnyal, mert szemtelen ember volt — még átkukucskált az üres csonton (mintha Szortiment urat fixírozta volna), és a villát beledugva a csőbe: kétszer-háromszor megforgatta a csont belsejében, mire valóban előkerültek némi velőmaradékok". Szortiment úr mindezidáig irigykedve nézte e csaknem szakrális előadást, ekkor azonban „némileg megenyhült, észrevette ugyanis, hogy a fűzőkészítő nem tudja a módját a velőscsont elfogyasztásának, nagy karéj kenyerekre keni rá a velőt, mint akár a vajat, holott a velőt apró, egyharapásnyira alkalmatos kenyérszeletekre kell helyezni. Azonkívül forrón párolgó húslevest sem látott a járatlan vendég előtt, pedig a napvilágra hozott velőt nyomban forró húslébe kell helyezni..." Miután a pincér eléje tette a kért csontot, a gőzölgő húslevest és „a pirított császárzsemlye-szeletkéket, amelyek valóban egy harapásra voltak szánva", Szortimert úr „diadalmasan né-