Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

TANDORI DEZSŐ „Krúdy", „Pest"

Most akkor hogyan vegyük ehhez azon­nal Budapestet? Visszakanyarodnék inkább egyik legszebb Krúdy-alapélményemhez (hagyván a régi Belvárosról, Pest „elkacéro­sodásáról", szajhulásáról írt szavait, a Pere­házy-féle szép könyvecske mottóját), és ez: a Kellér Andor esszéje. A Gyula úr. (Lelő­hely: egyik kedves könyvem, Az élet édes tar­kasága. A Zöld gyep, zöld asztal mellett a leg­csudásabb századfordulós dolgok lelőhelye, beszámolóké egészen a negyvenes-ötvenes évekig is olykor. írókról, bohémekről.) írók és bohémek. Bohém volt-e Krúdy? Nem. Dzsentroid alkat sc. Nem akarom idézni itt, milyen jogosan-csúnyán megfes­tette a dzsentri jellemét. Nem azonosítot­ta a vidéki középosztállyal. S elhárította összehasonlíthatóságát az angol dzsentrié­vel. A briteknél az ilyesmi valóban rang, ál­lapítja meg „Gyula úr". Nálunk nem na­gyon. Félre mindezt, mondom. Kellér feled­hetetlen tabáni (!) élménnyel kezdi esszé­jét. Krúdyval csütörtök délutántól fogva devernyáztak már a Tabán egyik kiskocs­májában (érdekes, Kellér szerint mindig piros, piros-kockás volt az asztalterítő! ez tetszik nekem, szinte látom; és egykor az ember maga is járt ilyen helyekre, csak hát már nem a Tabánba...), és vasárnap van, és Kellér 18 éves, lelkes újdonász... mit gon­dol a családja, a szerkesztőség, hol veszett el? Iszogatnak, Krúdy a jellegzeres egy de­cis poharakat kultiválja, napi négy-öt liter lemegy a torkán, dc nem beszél irodalom­ról, nem tűri a duhajkodást... ellenben, míg körülveszik hívei, vagy legalább egy valaki, igen, egy valaki mindig kellett neki, magá­ban már a Művet írja; mikor veti papírra, rejtély, ezt mondogatják életrajzi emléke­zői, de mindegy, gyöngybetűkkel... és jóka­is adagokat naponta. Már amikor nincs olyasmi, hogy valakit maga mellé ragad a kocsiba, aztán irány a Dunántúl, nyolc na­pig vissza se jönnek. Kellér megszökne a kiskocsmából, de az ajtóban járva feje fölött hatalmas durranás... Krúdy csak a felszínen bóbiskolt, különben „éberen" figyelt, és odavágta az üveget. Nem volt mese. Nem tűrt ellentmondást, vitát (már ameddig; amikor a kórházba visszaszökne, de zárt kapukra talál, kicsit akkor halt meg először, írja Kellér), nem volt „hűséges", kandúrtermészet volt, hazajárt csak. Sokat keresett? Ezt kérdi Kellér. Igen is, nem is. „Könyökvédős hivatalnok" talán be tudta volna osztani „mindhaláligra" (?) a pénzt, amit Krúdy megkeresett, chert, elélt. A végét tudjuk. Nem is az volt, hát persze, nem az első­sorban, hogy a pénzt élte el. Az életet élte, falta, itta fel. Irodalommá? Nem egészen. S amit mondani próbálok: nem volt bohémia ebben. Azonosság volt inkább. Egy megta­lált világgal. ízzel, szaggal, színnel. Belső, kényszeres akarásokkal. Igen, ezek kény­szerképzetszerűen nem múltak, ezek az akaratok. Ezek a felfogások, melyből az egész összeállt. Persze, nagy absztinenciák 4 követték néha egymást (ital), de még orvo­sa is azt mondta, jól tette, hogy a végén visszaszokott. Már úgyis menthetetlen volt gyomra, veséje, szíve, mája. Tüdeje. Egy li­ter zöldszilvánit hozatott még utolsó esté­jén is. Megmondta, honnan kéri. Krúdy azt a valóságot élte, amely még megírása előtt: legenda. Elete már a műve volt. Nem is agyaihatott volna ki története-

Next

/
Thumbnails
Contents