Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

KOZMA DEZSŐ Rezeda Kázmér szép élete

A medveházi szép napok után régi, dohos házak közé tér meg utasaival az oly sok embert megigéző vörös postakocsi. Az egykori énjénél józanabb Rezeda Kázmér kénytelen elfeledni álmait, lekaparni a falról azokat a női neveket, amelyeket esztendők folyamán oda felírt, hogy aztán beletemetkezzék a szenvedélyek legyőzését ígérő buddhizmusba. Egyfajta menekülés ez, mint ahogy a becsületes szőlőtermelő budai polgár, Krónprinc Ferdinánd is úgy szökött meg züllött feleségétől és lányától a hegyi présházba, hogy „sohasem rette a lábát a Vízivárosba". A következő évek újabb regényeiben, remekműveiben ismét találkozunk — Fülöp László kifejezései szerint — „az elszakadás és a beilleszkedés" hajótörörteivel.

13 A Napraforgó-hax\ (1918) egy múló és egy érkező életforma, a patriarkális idill, a több évszázados hagyományokat — de a megrekedtséget is — őrző falu és a „modern" nagyváros birkózik egymással. És nemcsak képzeletben, nemcsak az emlékezés szintjén. Életmódot alakítóan is. Az önmagához leveleket író, társaságor önmagában kereső Krúdy újabb alakmása, az „őszi kép csendességű" Almos Andor ilyenképpen vigasztalja a magányba menekülő, romantikus Evelint: „A bús nagyvárosban csak szállodai vendég vagy, aki többnyire unatkozva nézi a jövő-menő embereket. [...] Mit akarsz az ismeretlen emberektől?"

14 Ő maga (a régi magyar uraknak abból a fajtájából való, akik még Floratiust és Berzsenyit olvasták) csak egy zugot akar, ahonnan „száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új emberek". A regény befejezése jelképes: Álmos Andor és a 13 Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Bp., 1986.83. old. nagyvárosból „lopva menekülő" romantikus Evelin végül életfelfogásuk alapján találnak egymásra. Az élet tapasztalatait a szerelmi forgalmat lebonyolító házban szerző Gyöngyvirág szintén vidéki magányba menekül a modern Ninive rémei elől {Bukfenc, 1918), akárcsak az emberi lét rejtelmeiről hírt hozó Asszonyságok c/tjá-n-dk (1919) megrendítő sorsú Natáliája. Igaz, nem az üdvösség hona a falu ezekben a regényekben sem, mégis egyfajta lelki, erkölcsi nyugvópont, menedék. A postakocsi-regényeket folytató, 1921-ben Bécsben megjelenő Nagy kópé életcélt vesztett költő-hőse, Rezeda Kázmér, a „múlt idők barátja" (ekkor már „ezüstlakodalmat ülherett volna a bánattal") a Tisza mellől indul el, hogy „a múlt század gyönyörű és ábrándos" Pestjének patinás utcáit végigjárja, hogy visszavarázsolja azt az időt, amikor még ismerték „az álmok színes madarait" Azokat az embereket, akikről vidéki bolthajtásos udvarházakban olvasgatott. Huszonöt év után azonban hiába gondolkozik „régies szavakban és képekben", csakhamar rá kell ébrednie, hogy a múlt feltámasztása — végleg lehetetlen. Már csak képzeletben lehetséges. Ahogy teszi ezt egyik sétája alkalmával: „Hova lettek a jómódú polgárcsaládok, megelégedett emberek a félig rommá válott házakból? [...] Hová lett a pianínó, amelynek hangjai mellett a szép aranyművesné a Fegyverkovács című opera dallamait énekelgette Rezeda úr fiaral korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyű arcú polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba, és szíves szóval hívták fel isu Krúdy Gyula: Napraforgó. In: Krúdy Gyula: Pesti nőrobló. Bp., 1978.13.old. S.o. r.:Barta András.