Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

KOZMA DEZSŐ Rezeda Kázmér szép élete

eperfás udvarokra emlékeztetik a szemlélődőt. (Későbbi regényének, a Hét Bago/y-nak elképzeléseiben csalódó író-hőse, Józsiás az „ideált rugdosó" emberek elől külvárosi földszintes házba menekül, oda, ahol még petróleumlámpával világítanak, és tavasztól őszig nyitva tartják az ajtót.) Hivatalba siető polgárok, „finom pesti asszonykák", Pestről Budára szökő szerelmesek, boltoslegények, a korzó könnyelmű gavallérjai, szenzációt kereső hírlapírók, kardjukat csörtető katonatisztek veszik körül Krúdy boldogságra vágyó művésznőit, akikben újra és újra felsejlik az idő, amikor „nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot". Szilvia — vidéki lány módjára — „taktusra" lépked a nagyvárosban is, és olykor szeret elgondolkozni a Dunában ragyogó csillagokon. Múltja úgy éled fel benne, mint egy kép, mint egy dal. Akárcsak egykori szerelme: „0, be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban." Múltjának nem megtörtént eseményei, valós momentumai kápráztatják el, hanem az egykori ábrándok, ezért aztán egy olyan vers után vágyódik, amelyből egyetlen sorr sem tud. Krúdy emlékező szereplői nemcsak múltjukat értelmezik —jelenüket is. A regényben nagy szerephez jutó vallomások egyikében Szilvia ilyenképpen meditál sorstársai előtt: „Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyús utcában, és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkívüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Aztán semmi sem történik." Úgy tűnik, ezek a szavak két társának — művészbarátnőjének és Rezeda Kázmérnak — a szájából is elhangozhattak volna, hisz nekik sem sikerült meghódítani a nagyvárost, ugyanúgy az élet megfosztottjai maradtak ők is. Az ő vágyaik is nagyobbak, mint lehetőségeik, legfeljebb másmás módon veszik ezt tudomásul, másként próbálják megőrizni a maguk külön belső világát, néha csak maguknak megvallott eszményeiket. Horváth Klára (tekintete „a mezők virágához" hasonló) a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton gúnyos ajakbiggyesztéssel figyeli az „esti vásárt". Merész álmokat dédelget ő is magában. Amikor Rezeda Kázmér a sikeres élet fejedelméről, Alvincziről beszél neki, rajongó lelkesedéssel szakítja félbe. („Nagyszerű — monda igen komolyan Horváth kisasszony. — Napról napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele.") Azonban különbséget tud tenni vágy és valóság között, végül van ereje visszamenni vidékre. Amikor Szilvia látogatóba érkezett nagynénjét, Urbanovicsnét az új módira figyelmeztetik, az „ocsmány várost" széttaposni kívánó, ide csak flörtölni jövő vidéki asszonyság büszkeséggel veti oda: „Én vidéki asszony vagyok.[...] vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokok divatját." Azon csodálkozik el, hogy a magyar ruha kiment a divatból, és hogy a férfiak nem virágos Zrínyiben foglalnak helyet az asztaloknál, ő maga otthon csizmában és