Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)
EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék
ban, nem pedig egy írás („megszólalt a régi hang mellette, vagy benne"). Ezt a hangot veszi át és folytatja a szereplő, szemben azzal — bár poétikailag ahhoz hasonlóan —, ahogy korábban a tárgyi-írásos rekvizitumokat (szövegemlékeket) léptette át a fikcióba, hozta színre. Az inter-textualitást (mint írásos viszonyt) egyfajta „intervokalitás" váltja fel: „megmozdult" Natália szája, s a hang immár az ő „szívéből" szólalt meg ismételten: „Édes-kedves kisleányom!" A hangra-emlékezés adott tehát hangot a szereplőnek, ami azt is jelenti, hogy az emlékezés maga is a beszédhez kötődik ezúttal. Beszédhez, az édesanya beszédéhez, az anyanyelvhez. Az anyanyelv beszéde itt tehát ellentmond a „művi" (mint írásbeli) kiindulású fikcionálás modernségének, de olyképp, hogy az eredetet mondássá alakító mítoszi személyfölöttisége éppen hogy túllendül azon. Minden jelentés-összefüggés továbbá a beszédben koncentrálódik és konkretizálódik: nem a narratíva határozza meg a szót, hanem a szó (mondás) a narratívat. A város topográfiájára (megalkotott-esztétista organizmusára) tehát a jeltelen sírok, a temető „fonográfiája" válaszol, mint a beszédben élő emlékezés „természetessége". De ez az időiség, ismételjük, nem a mechanikus linearitásé, nem a múlt-jelen-jövő hármas beosztású folyamatáé. Ebben a mitikus időiségben az a múlt tárul fel, amelyet a jövő nyit meg, s az az emlék, amely egy várakozásból érkezik. Natália a sírgödörben megpillantja a halott anyját, aki az ő megszületendő gyermekét tartja a karjaiban. A regény poétikájában tehát a város toposza nyilvánvalóan az esztéta modernség horizontján belül értelmezhető, míg a vele szembesített „természef-alakzat — tán meglepő módon — túllép ezen, s mint a hangban-beszédben adódó nem-szubjektivista (későmodern) éntörténet teremti újjá romantikus előzményeit. A város pedig e tapasztalat után válik még inkább „elidegenedetté" Natália számára: Pestet ekkor újra bibliai utalással nevezi Babilonnak a narrátor. „Megérkeztek Pestre, Babilonba, zajba, épületek közé, amelyek idegenkedve, ellenségesen, gőgösen fogadták az utazót..." Natália nem éli túl a szülést. Cziffra János ekkor váratlanul újra előlép, kijelentvén, örökbe fogadja a most született kislányt. Alteregója, Alom, abban a pillanatban eltűnik mellőle: a temetésrendező a zárlatban újra főszereplővé vált — a két előkerülése között megnyíló horizont lezárójává. Vázlatos megjegyzéseink inkább csak szemelgettek a Krúdy-próza e téren is igen gazdag poétikájának elemeiből. Jelezni kívánták, hogy Krúdy Gyula „pesti regényei" különös érdeklődésre tarthatnak számot a város toposzának irodalomtörténetében annak posztmodern alakzatából kiinduló — a Borgestől Ransmayrig sorolható szerzők művei felől való, a szöveg- és térlabirintusok összjátékának tapasztalatával rendelkező — újraolvasásuk tekintetében is.