Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

zi: „Hová menekülhetett volna Natália, ha nem az erdőbe, a hegyek közé, ahová a megsebzett, bujdosó ember elvonul a vadmadarak és a szarvasok útján?" De a szentimentális kiindulás, a természeti „otthon" világa távolról sem a lélektermészet puszta megfeleltetése, kölcsönös értelmezése jegyében folytatódik, hanem az eszétizmuson túllépés említett iránya szerint. Hazaérkezvén, először a temetőbe látogat Natália, és olvasni kezd. Nem irodalmi szövegeket, hanem neveket: a halottak fakeresztekre írr neveit. Olvasni kezdi az emlékül hagyott feliratokat, melyek korábbi történetek jeleiként funkcionálnak. Lipkai, Mózer Pál, Morvái, Radies János nevei egy-egy régi eseményt, szokást idéznek meg a számára. A tulajdonnevek olvasása és a temető színtere egyaránt egyfajta jelmozgás leállásának, befagyásának (a mondott jellegű fikcionálás tagadásának) hatását kelti. A tulajdonnevek egy-egy halottra utalnak, ami jelentheti egyrészt a név szemantikai újramotiválásának lehetetlenségét, másrészt ellenkezőleg: elszakadását egy élő testtől, kiszabadulását egy jelöltre-utalástól, hogy helyette a rá vonatkozó emlékek sírfelirata legyen. Mindenesetre a tulajdonnevek olvasása (a halottak neveinek olvasása a temetőben) nem engedi meg a metafikció-fikció oszcillálást és radikalizálja a kettő szembenállását. Natália pedig úgy lép át a város toposzából a természet toposzába, hogy e szembenállást is maga mögött hagyja, elveszítvén az „olvasó", a rekvizitum-értelmező státuszát. Belép a jelöletlen (itt: névtelen) sírdombok és fejfák világába, az olvashatatlan nyomok közé, ahol e nyomok — a fentebbiekkel ellentétben — nem őrzik immár történeteiket, nem utalnak textuális eredetükre. Natália a temetőkert végéhez érkezik, „ahol jeltelenek voltak már a sírok". S ebben a pillanatban a rekvizitumok személytelen (s immár névtelen) tapasztalatai újraszubjektiválódnak, pontosabban helyükre a szereplő személyiségtörténete lép. Az emlékezés aktusa kilép a térből, hogy újrateremtsen egy idői perspektívát: a személyiség történeti újrarendezését. De olyan újrarendezését, mely immár nem a vulgáris-lineráis egymásutániságon alapul, hanem az önmeghatározás jelen-horizontján: azokon a tapasztalatokon, melyek éppenhogy a most-idő függvényei. „Natália látta magát mezítlábas, csitrihajú, vadvirágos kisleánynak, amint ugyanezen sírhalom mellért álldogál. Azt mondták neki, itt alszik az anyja — tehát ő naphosszat a temetőbenjátszadozott, közel az anyja szoknyájához. Most már emlékezett, hogy néha, szellős őszi délutánokon, mikor senki sem járt a temetőben, az anyja halkan, lágyan megszólongatta a sír mélyéről. »Edeskedves, kisleányom!« — dudorászta a meleg hang. És ő oly kimondhatatlanul boldog volt ilyenkor. [...] S amint halkan üldögélne, egyszer csak megszólalt megint a régi hang mellette, vagy benne: -— Édes-kedves, kisleányom!" Először is feltűnő, hogy a korábbi írásos jellegű-eredetű nyomokat (intertextus, sírfelirat) beszédnek minősített aktusok váltják fel („azt mondták neki", az anyja meleg hangon „megszólongatta"). Natália tehát nem az írásra, hanem a hangra emlékszik, mely emlékezet egy időponthoz kötve lendül mozgásba, temporalizálva a térjeleket („most már"). És immár ez a hang inszcenálódik — válik jelenvalóvá — a továbbiak-