Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

Tompát és Turgenyev Iván Tavaszi hullám-ait" ajánlotta, s óvta őt a „romlott" Pesttől. Ezek az érzelmesnek mondott szövegek a szereplőnek arra a belső ellenpontjára utalnak ironikusan, melyről ő maga sem tud. De amikor Krúdy regényének szereplői számára tisztázatlan önmaguk vagy környezetük intertextuális eredete, akkor gyengülhet a jelentőségük, háttérbe szorulnak a történetben, mellékszereplőkké válnak: más szereplők horizontjába kerülnek. így függ össze az intertextusokra vonatkozó reflexió — mint a továbbfikcionáló színre vitel egyik esete — a szereplői horizontváltásokkal. Cziffra János például főszereplő volt Az asszonyságok dí/á-nak első öt fejezetében, majd mellékszereplővé válik, minekutána nem ismerte fel a cselekmény helyszínének (Jella házának, ahová belépett) a szövegelőzményét. „Olyan volt a ház, mintha egy Dickens-regényből volna kivágva, de ő ezt nem tudta." S ezután háttérbe szorul, egy másik figura nézőpontjának alárendeltje lesz. A rekvizitumok (szó szerinti) megelevenítésének szertartását ezt követően — nem véletlenül — immár alteregója, Álom végzi el. 0 az, aki az asztali üvegfigurákat és a faliképek alakjait mozgásba hozza és Cziffra Jánost végleg kívülállóvá-szemlélővé teszi. Fölébe kerekedik, s irányítóként rábírja, lessen be a szomszéd szobába az ajtóhasadékon át: „Most megmutatom neked a háromezeresztendős nőt". A következő jelenet így álomképnek is tartható, mely szintén az élettelennek vagy bábunak látszó testek marionettszerű mozgatásán alapul. Marica, a háromezer éves asszony szinte halottaiból támad fel, vendége, a „háromlábnyi öreguracska" pedig bábuként szedi szét magát. Krúdy egyik pesti regényének író-szereplője egyébként olyan kívülálló pozícióra vágyik, melyben függetlenítheti munkáját mind a „valóságábrázolás", mind az esztétizmus programjától. A Hét Bagoly Józsiásának „műve" (az Udvarlás könyve) szembe akar szállni mind a visszatükrözés, mind a szövegelőzményeket tudatosító újraírás poétikájával. „Nagyon lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az életnek, tekintetes úr. [...] Nem puskázok sem régi francia könyvekből, sem egyéb írók kitalálásaiból. Idősömet magam mintáztam." Ez a hős pedig nem más, mint egy elképzelt festmény egy borbélyműhely előtt. Józsiás elbeszélése tehát kísérleret tesz arra, hogy mind az „élettel", mind a szöveguniverzummal szemben „eredeti" legyen. Felolvassa hőse, „Nagybotos" feljegyzéseit a nők szerelmi életéről. Nyilvánvaló célja, hogy ezzel a jelenlévő Áldáska figyelmét hívja fel magára. Közeledése azonban kudarcot vall, az udvarlás általa ekként megnyitott szituációját épp az a Szomjas Guszti zavarja meg, aki Józsiás egyéb nőügyeiben járt el küldöncként. E nőügyek — melyek „szövegfüggő" értelmezése persze nyomatékos — képviselője éppen mint írás („betű") tör be az „eredetinek" bemutatott történetbe. „Ebben a percben felnyílott az ajtó, és Szomjas Guszti úr macskaszőr-bundás, öreg betűhöz hasonlatos alakja nyomult be." Hozta a hírt, Zsófia kinn várja Józsiást, aki feltűnő cserét hajt végre: az Áldáskára hatni kívánó „Nagybotos" perspektívája helyett Zsófiának már Kemény Zsigmondról, sőt, Ke-