Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

neki, senki sem szerződteti őt Violetta szerepére, így a „tévedt nő" szerepét a magánéletben kénytelen végigjátszani. Eszerint Violetta mint felidézett és mint szereplő alak is olvasható, sőt, Olcsavszky kisasszony tud önmaga idézet-voltáról. E kettősség egyszerre mutatja „tévedtnek" és szűziesnek-elérhetetlennek az alakját, hiszen a kisasszony a látszat ellenére valójában megközelíthetetlen. Aki e játékszabályok figyelmen kívül hagyásával próbál közeledni hozzá, az e szemantika szerint kioltja önmagát, meghal. A művésznő csak egyszer volt randevún életében: „a Mátyás utcában, amikor is holtan, gutaütötten érkezett meg a bérkocsin a kiszemelt férfiú a találka helyére". E reláció ismerete pedig a Ferencváros sajátja, ahol Cziffra János „bennszülött" volt, így nem mert udvarolni az énekesnőnek, noha „minden más budapesti ember homályos bíztatást olvasott volna Olcsavszky szavaiban". Az intertextus olvasása tehát szintén helyszínfüggő. Másként reagálnak rá a ferencvárosiak és másként a többi budapestiek, akik ugyancsak a Traviata bíztató énekét hallhatják ki Olcsavszky kisasszony szólamából, de nem ismerik fel benne a templomi ének hangját — miként először a temetésrendező sem, akit viszont a hölgy felvilágosít az összefüggésről. Krúdy szereplői általában véve is úgy tekinthetők, mint akik tudnak önnön fiktív eredetükről, vagyis emlékeznek intertextuális „gyökereikre". Tudni erről az eredetről és továbbírni e fikciót: ez nyitja meg esetükben az esztétizmus horizontját, a művészi teremtés és önteremtés modern távlatát. A fikció intertextuális eredetéről való ilyen tudás (mely maga is metanarratív karakterű) belül marad az esztétizmus horizontján. De hogy a szereplő önnön „mintáját" nem eredetként tételezi, vagyis hogy szövegemléke saját létezésével felcserélhetővé válik — egyidejűsítvén múltat és jelent —, az már a modernség utáni horizonton lehet természetes. Cziffra Jánost — avagy olvasóját — valamelyest megérinti ez a tapasztalat is, amikor a férfi találkozik másik énjével mint eredet nélküli (metatextuálisan meghatározhatatlan) figurával, Álommal. E másik énnel mint egy hasonmással találkozik, vagyis az esemény ugyanakkor nyíltan kötődik a romantikához is, a romantikus alteregóban meglátható másik énhez. S a kettő viszonya modern jellegű pszichoanalitikus magyarázatot nyer: Álom a temetésrendező tudatalattijaként mutatja be magát. Természetesen újabb játéklehetőséget nyújt a megkülönböztetés az intertextuális eredetre vonatkozó tudás vagy annak hiánya között.

9 Mondani se kell, milyen érdekes értelmezőerő rejlik abban, hogy melyik szereplő melyik előképéről tud, s melyikről nem. A vörös postakocsi anarchistája-nihilistája, Bonifácz Béla például nyilván tud arról, hogy ő „Danton és Robespierre meghatalmazottja", de csak a pesti (!) vámőrök nézték Kohlhaas Mihálynak — vagyis a jövőben elbukó lázadónak. Bonifácz Béla ugyanakkor költészetre oktatott egy ügyvédnét, akinek „a bús és aranypókhálós lelkű Reviczkyt, az esti harangszó bangó 9 V. ö. Kulcsár-Szabó Zoltán. I. m.. 69. old.