Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

lépésé (a metatextualitással tükörjátékba kerülésé). Általa vész el a metapozíció magabiztossága, önkényesen határoló ereje, előzetes narratív tudása. A „Gonosz" ezért inkább mint alaktalanság jelenik meg. Főleg fosztóképzőkkel jellemzi a szöveg: alaktalan, testetlen, szagtalan, megfoghatatlan. Metaforái többnyire e fosztóképzős jelzőkhöz járulnak — a „démon" mint az elbeszélés „szelleme" az adott jelentések megfosztásával, a jelölővonatkozások („vésetek") törlésével, azaz a tagadás figurációival írható le. A metaforák így a kifosztottság vagy a határoltság hiányának következményei: a démon alaktalan, „mint a sírásó téli alkonyattal a megásott sír fenekén"; testetlen „mint a fájdalom és kín gőze, füstje a szobában, ahonnan a halottat kivitték"; szagtalan, „mint a szél, amely a szomorúfűzek bozontjait tépdesi"; megfoghatatlan, „mint az álom, amely elment férj testét és melegét hozza vissza az özvegyasszony hideg ágyába". A fosztóképzős alakokra utaló metaforikus mozgás lehetetlenné teszi a jelölt (denotatum) bármilyen rögzítését-azonosíthatóságát, azaz a metafora „helyettesítő" olvasásár, a jelölő és a jelölt „párhuzamán" alapuló befogadását. Túl azon, hogy a metafora intencionális karaktere is felerősödik, ezzel a nyelv valami nem-nyelvi jellegű képzetre utal — persze anélkül, hogy azt reprezentálni akarná. E nyelvalkalmazás nem „lefordítja" a dolgokat a nyelvi jelekre, hanem magán a jelölőfunkción lép túl, hogy figurálásával a „lefordíthatatlanra" rámutasson. Nem jelöl, hanem figurációja révén megnyitja az elképzelhetőséget abba az irányba, amelyet megcéloz. A költői nyelv így metaforák soraként ösztönzi azon képzeletmozgást, amellyel egyébként nem lehet identikus. E figurativitás láthatóvá teszi a kétértelműséget, melyben a nyelv mint a képzelet analogonja és mint a képzelet lefordíthatatlanságánakjelzése is működik. Az sem véletlen, hogy az idézett hasonlatok-metaforák éppen hogy nem a „városi", hanem a természeti környezetre jellemzők. Vagyis a nyelv analogikus depotenciálása az esztétizmusnak azon klasszikus modern jelhasználatával áll szemben, amely egyébként szintén nag)' nyomatékkal kötődik a város toposzához. Talán nem tévedés a regény fentebb idézett soraiban a szürrealizmuséhoz hasonló törekvésre bukkanni. Az alaktalanságot fíguráló nyelv, bármennyire díszített is, itt nem a beszélő uralmát mutató szómágia révén képezi jelentéseit, sokkal inkább támaszkodik magára a szavak meghatározta asszociativitásra. A regény szereplőinek (ön)meghatározásaiban szintén igen feltűnő (talán e téren a legfeltűnőbb) a metafikció-fikció mozgás kölcsönössége. Már a második fejezetben („melyben lakodalmak közé keveri a Gonosz a temetésrendezőt") például egy olyan esettel találkozunk, amelyben a szakrális éneket egy „tévedt nő" áriájával tévesztik össze. Olcsavszky kisasszony karzati énekéről a temetésrendező Cziffra János azt hiszi, hogy a Traviatá-bó\ való. Miután tisztázzák a tévedést, a kisasszony bevallja 8 V. ö. Iser, Wolfgang: Das Fiktive und das Imaginäre. Frankfurt am Main, 1993.33-34. old.