Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)
EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék
kában megfigyelhető, onnan folytatódó — sajátosság e tekintetben a környezet „mesterséges" mivoltának mint elidegenedett, fantasztikumba hajló groteszk jelenségnek a hangsúlyozása. A 19. század német (E. T. A. Hoffmann, Jean Paul stb.) és orosz (Gogol, Dosztojevszkij stb.) irodalmi városleírásaiban egyaránt észrevehető e groteszk hangnem, a franciák inkább a labirintus-jelleget hangsúlyozzák (Hugo, Sue, Balzac stb.). Az orosz prózában „a » Pétervár mint művészi szöveg« és » Pétervár mint metanyelv« közötti küzdelem kitöltötte a város egész szemiotikai történetét". 3 Nálunk sem hiányzik a „természetes" létformával való szembesítés „fekete humora" (Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek), mely a groteszk elemek átfogó poétikájává Mikszáth Kálmánnál bővül először (A fekete város). Hogy a későbbi modern recepció a 19. századi nagyvárosi „elidegenedettség" formációiban mennyire a fantasztikus-groteszk vonásokra lett érzékeny elsősorban, arra például Franz Kafka egyik érdekes megjegyzése utal, mely az Amerika című regényt Dickensutánzatnak minősíti. 5 A naturalista poétika viszont határozottan egy metapozíció birtokosának mutatja narrátorát, szinte abszolutizálja a megfigyelő fölényét. Ez Zola Párizsár és Bródy Sándor vagy Kóbor Tamás és mások Budapestet tematizáló szövegei kapcsán is elmondható. Legfeljebb (mint Bródynál) felismcrszik a kívülállás kutató szándékainak kudarca (Faust orvos), nem jutván el a megismerés inter3 Leitmar), Juri]: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái. In: Kultúra, szöveg, narráció. Pécs, 1994.209. old. Szerk.: Kovács Árpád és V. Gilbert Edit. Szabó Rita fordítása. 4 Lásd Imre László: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban. Debrecen, 1996.180. old. szubjektivitásáig. Kosztolányi „kisvárosainak" elbeszélése (Aranysárkány, Pacsirta) éppen azzal tűnik ki, hogy egyre inkább feladja a szövegjelentések narratív birtoklásának a szándékát. E tendencia eredményezi a metatextus (a Flaubert-szövegre utaló kommentár) kétértelműségét Móricz Zsigmondnak Az Isten háta mögött című, hasonló környezetben játszódó alkotásában. S az sem véletlen, hogy a mítosz újrajátszása szintén egy városhoz kötheti a hagyomány önmagát körforgásszerűnek mutatott — akár „mítosztalanító" — ismétlődését, miként James Joyce dublini helyszínein, stb. Az a sajátosság, hogy a fikcionálás a mondott értelemben „színre vitel", azaz egy szövegeredet inszcenált újrajátszása, miáltal a textuális származás nyomai nem törölhetők el, Krúdynál nemegyszer már a narrátor beszédhelyzetében is megnyilvánul. Az Asszonyságok fiija (1919) egy Byrontól vett mottóval szólít fel a „más lelkének titkos zugába" tekintésre, miközben beismeri annak lehetetlenségét. Eposzi felütést imitáló „előhangja" pedig egy eposzi „kellékkel", a tárgymegjelöléssel él: „Lakodalomról, torról és keresztelőről zeng a lantom, az életnek e hármas gyönyörűségéről..." E beszédhelyzet — a rapszodosz státusza — olyan szerepben mutatja a narrátort, mely egyébként a természeti organicitás eposzi világképéhez lenne rendelhető. A természeti organicitás és a beszélő jelenléte az eposzban mindvégig párhuzamosan fut egymás mellett: az énekmondó „múzsái" 5 Lásd Szegedy-Maszák Mihály: Biedermeier and Realism. In: A kultúraközlség dilemmái. Szeged, 1999.77. old. Szerk.: Kürtösi Katalin és Fried István. 6 Idézeteink a művek első, könyv ólakban publikált kiadásaiból valók.