Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

EISEMANN GYÖRGY A város mint fikció és emlék

—- azaz közvetítő — pozíciója sohasem válik kérdésessé. A Krúdy-szöveg második mondata azonban nyomatékosan áthúzza a valamiről tudósítás külső beszédhelyzetét és a narrátort magát is az általa elmondottak szereplőjeként, történetében benneállóként tünteti fel: „A lakodalmi tánc pirosarcú forgatagából elmegyünk és temetőkocsira ülünk, hogy meglátogassuk azokat, akik többé már nem táncolnak semmiféle lakodalomban..." Ezek a holtak is a „városban laknak, bár lakodalmi meghívót tévedésből nem küldenek nekik". Vagyis a városlakókat nem különíti el aszerint, hogy élők-e avagy holtak, hiszen egyaránt az elbeszélés rekvizitumai: mindegyikük személytelen tapasztalásokat hordoz. A halál ezért nem választja itt szét az embereket: az általuk mozgásba hozható jelentések felől indifferens, hogy életben vannak-e, vagy nem. A narrátor továbbá szövegekhez, méghozzá leplezett szövegekhez hasonlítja mindazt, amit a szereplői tudatok titokban tartalmaznak, ezzel is megkérdőjelezi független individualitásukat. A freudi pszichoanalízis horizontján mindez annyiban mutat túl, hogy a „tudatalatti" réteget nyelvként, azaz szövegként határozza meg. A felszíni papírréteg lekaparásához (!) hasonlítja a műveletet, mellyel e titkok nyomába férhetünk: az elrejtett tudattartalom akkor hozzáférhető, „midőn ujjhegyünkkel ledörzsöljük róluk a papirost". S a regény e rejtett rartalomról szóló könyvként határozza meg magát, de a „ledörzsöléshez" hozzáérti a narrátor saját fikcionáló tudatműködését: „Egy kis elképzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan éltek polgártársai Pesten. [...] Tanulhatunk tehát ebből a könyvből, még magaviseletet is, valamint divatot és szokást. Hogyan éljünk, hogy hosszú életűek legyünk ezen a földön." A „valakinek" nevezett elbeszélő így egyszerre megfigyelő (elgondoló, tapasztaló) és egyszerre vallomástevő (képzelgő, álmodó). A deixis („ez" a könyv) pedig mint írásban-szövegben létesülő megnyilvánulást magyarázza az „elgondolást", az „elképzelést". Az írás által, az írásban létesülő fikcióban tünedezik el a rapszodosz-pozícióhoz hasonlított kiindulás. A könyv-toposz egyébként maga is reflektál saját szövegelőzményére, pontosabban szövegszerű meghatározottságára. Olvasatának egyik célját, láttuk, abban jelöli meg, hogy „hosszú életűek legyünk a földön". A fordulat biblikus eredete nemcsak egy írást, hanem az írást (a Könyveket) ismeri el a „könyv" fenomenális mintájának. Ugyanakkor a keresztelő, a lakodalom, a temetés rítusai magának a könyvnek metaforái lesznek, ahogy azt az „előhang" zárómondata felvezeti, az írásműveletet jellemezvén: „A húrok már kifeszítve pattognak, recseg a kürt, a cimbalom a plafonig ugrik, kezdődik a víg lakodalmas zene..." így válik lehetővé, hogy az előhang valóban előhang maradjon, s nem a Derrida-féle utóhang-funkció (irányítás) leplezője. Itt jegyezzük meg, talán nem véletlen, hogy Krúdy életművén belül a „pesti regényekben" különösen nagy szerepet játsza-