Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?

1902 után játszódik a történet, hiszen az 1902-es kötet, illetőleg bemutató után legalább egy-két évnek kell eltelnie, míg Georgina vágyat érezhet a címszerep eljátszására, ugyanakkor Kisfalvit gyermekkorában Laborfalvi Róza (!) nevezte színpadra termettnek, ifjúkorában Nagy Imrével (1849-1893) és Szigeti Józseffel (1822-1902, 1895-ben már nyugdíjas!) játszott egy színpadon. Az időpontok mindenképpen problematikusak, még akkor is, ha Kisfalvi „sztorizásá"-t a szükséges kritikával kell olvasnunk, nem is szólva arról, hogy Malvi Fuchs már a 19. század kilencvenes éveiben kapott kedvet az íráshoz. S a nyolcadik fejezet kisvárosi kavalkádja az egymással rivalizáló lapokról, újdondászokról feltehetőleg más időpontok közé szorítást igényelne. A kortárs olvasók által jól ismert személyiségek, jelenségek, lapcímek, magatartási formák egymásba tömörítése egyfelől meghitté, az olvasói tudásra építővé, ennek következtében „referenciálissá" teszi Krúdy szövegét, másfelől egymásba érő korszakok egymásmellettiségével eljátszva, egyetlen korszakká minősíti a szindbádi időt, amelyben idézőjelek között értendő az emlegetett háromszáz év vagy száz esztendő, de amely mégsem függetleníthető teljesen attól az egyszerű ténytől, hogy a régi meg az ódon mily gyakran jelzője különféle, a környezetrajzot meg a regényhangulatot meghatározó tényezőknek. Hogy milyen régi, hogy mennyire ódon, ez teljesen bizonytalan, hiszen a referencia-értékű utalások nem igazodnak semmiféle szabály szerint szerveződő kronológiához vagy egymásutánisághoz. Mindez nem feledtetheti el, hogy a (közeli) múltban megtörtént események valamilyen sorrendiségben kibomlanak a regényben, végső fokon érvényesül a linearitás, bár a regény befejezése (itt is) mintegy a kezdeti helyzetet idézi. A korszak „modernségé"-re valló passzusok eléggé elszigetelten állnak a regényben, mindenesetre az irodalom körébe vonják a beszélőt és a beszédtárgyat. Nemcsak Georgina és környezete szecessziós vonásai ütköznek ki, jóllehet e szecesszióba illeszkedésen ironizál Krúdy, hanem efféle mondatok is: „Flogy Pista milyen csalódott, keserű szívvel hagyta el a »Francia kastély«-t, arról csak az analízishez értő írók tudnának írni". Éppen ebben a nyolcadik fejezetben zsúfoltan tárul elénk a kisvárosi újságírássá, dalköltéssé trivializálódott irodalom. Szindbád író- és irodalom-felfogása torzító tükörből néz vissza az olvasóra, mint ahogy a kisvárosi Romeo és Júlia előadásra tett finom célzások („Kisfalvi úgy szavalt": az egykori vándortársulatok hosszú életű, hatásvadászó síró-éneklő modorára emlékeztetve, Georgina-Júlia „szűzi ruhájában, gyönyörű arcával, búskomor szemével és mélyen zengő hangjával" a klakknak köszönhetően lesz sikeres, egyébként is Szindbád nézi az előadást!) korántsem a művészetnek/irodalomnak átéltségét tanúsítják. A Szindbád által pénzkeresetnek minősített íróság, Bródynak és másoknak „legendás" foglalatosságai a kisvárosi író/újságíró-cselekvésekkel szembesülnek. A befejező két fejezet a fővárosban játszódik, anélkül, hogy az eddigi keretekből kilépnénk. Szindbád és Georgina nyelvjátékába belép Georgina anyja, most ő sajátítja ki az irodalmi/színházi beszédet: „Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörté-