Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA A Pesti Műegylet története

kat melegen tartott lokális színekkel, vilá­gos, áttekinthető szerkezettel festették. Minden bizonnyal létezett valamiféle „műegylet-stílus", abszolút engedménnyel a kommersznek, ami azért nem zárja ki a magas színvonalat. A mennyiségi arányok tehát nem a kor által elfogadott műfaji rangsor, hanem kizárólag a kispénzű piac lehetőségei szerint alakultak. Az első bemutatót követő kritikák még csak egyszerű ismertetők, de mivel a pesti közönség teljesen tájékozatlan volt, ezek is nagyon hasznosnak bizonyultak. Már a kez­detektől kirajzolódik egy markáns irányzat, amelynek fő képviselője az ekkor 20 éves Vahot Imre, aki elszántan tiltakozott a tár­latok nemzetközisége ellen. E gesztus tel­jesen logikátlan tőle, hisz később ő maga írja le, hogy a hazai gárdától nem is telne ki egy kiállítás. Vahot véleménye különös súlyt kap, amikor rokona, Kossuth Lajos a Pesti Hírlap művészeti rovatvezetőjévé te­szi. Cikkei néha kissé Kossuth stílusának paródiájaként hatnak: „Korunk a haladás kora... haladni pedig egyletek nélkül nem lehet!... Művészet nélkül nincs haza, mert nincs élet, nincs magasztosság, nincs dicső­ség!" A Honművész kritikusa (Parlagi) az első tárlat után leszögezi a nyilvánvaló tényt, hogy nem létezik magyar iskola, és ezzel hosszantartó elmélkedések alapját veti meg. A szövegeket olvasva érezni, hog)' a műítészek milyen nehezen birkóznak meg a nem kellően hajlékony nyelvvel, az alapvető esztétikai fogalmak tisztázatlan­ságával. A legnagyobb egyéniség a gárdában az ugyancsak ifjú Henszlmann Imre. 0 egy romatikus elképzelést is megfogalmazott az ideális nemzeti egyletről. „Édes Hazám­fiai! ne reméljünk magunk, s erszényünk­nek hasznot, de reméljük inkább a hon vi­rágzását, és dicsőítését, melly főképp a mű­vészet útján elérhető" — írta. Szerencsére e fennkölt eszméket nem fogadták meg, mert ahogy Barabás, a modern gondolkodá­sú üzletember írja: „Biztosabb az önérdek alapja, mint a hazafiságé, és sokkal több szájban van meg a hazafiság, mint szívben!" A kritikákban, a kor eszméinek megfelelő­en — és a tárgyban való járatlanság folytán — nem esztétikai, inkább az aktuális poli­tikai kategóriák alkalmazása a gyakori. Legfőbb érték, ha a kép „nemzeti", ám Henszlmann felismeri: „...kortársainknem látszanak mindig tudni, milyen tulajdon­képpen az a nemzeti felfogás..." Szerinte ez a honi tárgyaknak magyar színezettel és lélekkel való előadása, sajátos stílusban. A magyar iskola is olyan legyen, mint a régi olasz, német vagy a francia, mert az ezek­hez tartozó műveken első látásra felismerni a hovatartozást. Az első kiállítás látogatóinak száma 8976 fő volt, ami a két város kb. százezres lélek­számához képest nem lebecsülendő. A Bi­zottmány 35 képet vásárolt meg és sorsolt ki (ezen belül 5 magyart), 4000 ft. érték­ben. Vagyis a Műegylet egy csapásra meg­teremtette a pesti művészeti életet, egy sor fiatal tehetséget indított útnak; létre­jötte nagyszerű nyitánya volt a későbbi kibontakozásnak. Az 1841-es tárlat után úgy tűnik, a pesti kiállítás már nem egyszeri szenzáció, ha­nem újabb európai képpiac született! Az első év spontaneitása és lelkesültsége után nagy feladat a folyamatos egyleti élet kiala­kítása. Rögzülnek a formalitások, amelyek

Next

/
Thumbnails
Contents