Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

DOKUMENTUMOK - HERMAN LIPÓT A művészasztal

lycn; az adomákért, viccekért, amelyek itt születtek, s amelyek az idők folyamán más, gyakran jobb formát öltöttek. Tehát ne csodálkozzunk egy-egy olyan anekdotán, amelyet ismerünk. Csak éppen a szereplők és a hely változott. Ez azt jelenti, hogy az adoma jó és elnyerte az adomáknak járó legnagyobb kitüntetést: vándorvicc lett belőle. Mégsem az adomákban és anekdotákban látom a művészasztal jelentőségét. Mert egy-egy vicc lehet nagyhatású, ha nevezetes emberekről szól és kellő környezetben, a helyzet és a körülmények ismeretében hallgatják, de ha leírják, a távolálló számára kihűl és hatástalan. Mégis leírom ezeket az anekdotákat, mert minden egyes humoros kis történet egy-egy kultúrdokumentum. Hiszen megismertet a művészek életmódjával, örömeivel, apróbb-nagyobb bajával s egy korszakkal, amely a modern magyar képzőművészetnek egyik nagyon figyelemreméltó időszaka. Mielőtt hozzákezdtem e könyvem megírásához, írtam a 88 éves Lyka Károlynak, hogy neki ajánlom szerény művemet. Lyka szép levélben köszönte meg ezt, és egy olyan mondatot is írt bele, amit — úgy érzem — idéznem kell. „... Ez a könyv kiválóan arra lennel!, hogy élményszerűen megírja azokat az érdekes egy ül leseket, amelyek gyakran közvetlenebbül jellemzik ezt vagy azt a művészt, mini műveik... " Hogyan is kerültem a kisasztal mellől a nagyok közé (akiket én természetesen sokkal jobban tiszteltem és becsültem, mint az imént említett marhakereskedő)? ... Volt egy albumunk, amelyet mindenféle nagyonis illetlen, humorisztikus-erotikus illusztrációkkal rajzoltunk tele. A könyvet „bibliának" neveztük. Falus egy délután megmutatta ezt a könyvet Szinyeinek, de az asztal többi művésze is belelapozott. Szinyei nagyokat kacagott a mindent és mindenkit kicsúfoló rajzokon, mi meg a kisasztal mellől figyeltük a ránk nézve hízelgő hatást. — Hol van az a rajzoló, aki ezeket csinálta? — kérdezte Pali bácsi. Erre bemutattak neki. Nevetve gratulált. — Na, üljön le az asztalhoz, fiatalember... — szólt a barátságos Lechner bácsi. Beérkeztem. Oda, ahol kortársaim: Mester Jenő, Stróbl Zsigmond, Jávor, Falus, Pólya már régen bennfentesek voltak. Olyan buzgósággal kultiváltuk az asztal látogatását, pozíciónk ottani megerősítését, hogy ebéd titántól éjfélig szinte egyhuzamban ott ültünk,