Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

DOKUMENTUMOK - HERMAN LIPÓT A művészasztal

átvehette ezt a megszólítást. A nagyképűség teljes hiánya magyarázza azt, hogy milyen jóízűen mulattak a nagyok azon a kis jeleneten, amelyet Pólya Tibor, az akkortájt legfiatalabbak egyike scenírozott. Pólya ott ült velünk és egy vidéki barátjával az egyik szomszédos kisasztalnál, s hogy imponáljon a vendégnek — egy derék marhakereskedőnek —, sorra mutogatta a művészasztal nevezetes nagyságait: — Látod ott azt a két szép öregurat? Az egyik Szinyei, a híres „Majális" festője, a másik Lechner Ödön, a magyar stílus megteremtője az építőművészetben. O tervezte többek között a Drechsler-palotát, az Iparművészeti Múzeumot, a Postatakarékpénztár épületét. Az a finom külsejű úr: Ferenczy Károly, a nevezetes modern festő, a másik, akinek olyan jókedvűen piros az arca: Fényes bácsi. Nagyon jó piktor. Az a kicsi: Aíannheimer, az a nagykalapos, sötétszemű, szép ember: Rippl-Rónai! Nagyon híres művész. Alost jött Párizsból. Ott ül Ernst Lajos is, akinek nemsokára saját múzeuma lesz ... Alellette láthatod Lázár Bélát, aki művészettörténész és tanár. Kritikákat és könyveket ír a művészekről. Az a madárszemő vékony emberke a tréfás Faragó Géza ... A vidéki vendég nyilván megunta a sok hencegést és közbemordult: — Ha adsz öt pengőt, kivágom (!) ezt az egész társaságot... A régi művészasztal híres öregei: Szinyei Merse Pál, Lechner Ödön, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Perimutter Izsák, Csontváry Tivadar, persze ma már -— sajnos — nincsenek az élők sorában. A régi nagyok közül egyedül a 93 éves Csók István él, s reméljük, még sokáig. Az ő életük, beteljesedett művészetük, alakjuk, mondásaik egy zárt egység részei és magyarázói. Velük nem versenyezhetnek a maiak, bármilyen jelentősek legyenek is majd. Mi pedig, akik akkoriban fiatalok voltunk, ma már túlléptük a hetvenet, s így mi vagyunk az öregek, joggal mondhatjuk, ha a művészasztalról folyik a szó: bizony, ez volt az igazán szép idő! Ezt senki nem veheti rossz néven tőlünk. Mindenkinek a maga fiatalsága az ideáloktól rózsaszínben ragyogó szép idő és mivel a művészasztalnak körülbelül az 1910-1920. közé eső időszaka esik össze a mi fiatalságunkkal, nem szabad csodálkozni azon, hogy mi azt az időt tekintjük a művészasztal fénykorának. Ha majd a későbbi kornak akad egy lelkes, írástudó visszaemlékezője, az bizonyára sokat fog írni arról, milyen nagyszerű adomákat eszelt ki az akkor fiatal Csók, Mannheimer, Kernstok, Márk és Kosztolányi-Kann köre a Japánban. A mővészasztalokról már sokan írtak, hiszen ez hálás írói és újságírói téma. Nemcsak a szereplő személyek közismertsége miatt, hanem a bohém, jókedvű hangért is, amely természetszerűleg uralkodik az ilyen he-