Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

DOKUMENTUMOK - HERMAN LIPÓT A művészasztal

(A harmincas évek közepén, a Japán akkoriban odakerült új tulajdonosa Lechner és Szinyei profilrajzát helyezte a falba, mert azt gondolta, hogy ezzel felélesztheti a régi művészasztalt.) Krúdy Gyula is megemlékezik varázsos elbeszéléseiben a művészasztal sok tagjáról, sőt „Az utolsó pesti omnibusz és utasai" című írásában (megjelent a „Pesti Naplő"-ban 1935. január 28-án) úgyszólván „belép" a Japán kávéházba és odaül a művészasztalhoz. Ezt írja: „... Megállónak az omnibusz embernagyságú kerekei, a kocsis lenézett legmagasabb bakjáról, amely a fővárosban volt, a kalauz (kondoktor, mint még néhányan nevezték) az utas fogadására sietett, aki nem volt más, mint Lechner bácsi. Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt. Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte hely foglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül. Reneszánsz-korabeli érzelmekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében, ugyanezért kedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásuk, régi pesti tréfákat akart élvezni. Izeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralevő évei harmóniájára. (Hír szerint szobra ugyanott áll nemsokára, ahol hajdan az omnibuszt megállította.) " 1910. körül alakult meg a kecskeméti művésztelep, Iványi Grünwald Béla és Falus Elek vezetésével. Néhány fiatal művész, köztük én is, odatartoztunk. A szolnoki művésztelep egyik vezetője Fényes Adolf, a nagybányaiaké Ferenczy, Thorma és Réti. Mindegyik telep fiataljai a tanáraik, vezetőik védőszárnya alatt, miután Pestre kerültek, odabátorkodtak a művészasztal nagyjai közelébe. Nem volt ez olyan magától értetődő dolog. Bizony könnyebben juthatott be valaki egy exkluzív kaszinóba, mint a kávéházban a szomszédos kisasztaltól az előkelő művészasztalhoz. Falus és Pólya barátaink a nagybányai és szolnoki telepen viselt „méltóságuk" révén már régen sütkérezhettek a „nagyok és beérkezettek" fényében, de mi csak a szomszéd kisasztalkák mellett ülve vágyakozhattunk oda. Ali volt a nagy művészasztal fővarázsa? A nagyképűség teljes hiánya! Hogy Szinyeit még a fiatalok is Pali bácsinak szólították, s hogy Lechnernek Papszi volt a megszólítása, ahogyan a mestert korán elhalt fia, Lechner Dönci festőművész szólította. De az egész társaság átvette, mert