Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZETI KÖZPONTOK, MŰVÉSZNEGYEDEK - BERECZ ÁGNES Festők, mítoszok, Párizs

sen párizsi figura ugyan, de az „aljanéphez", a válág fővárosának bas-fonds-jához tartozik, ráadásul önszántából. A Courbet-Iegenda — a korabeli kritika néhány tetszetős és fele-sem-igaz állítása alapján — Haussmann báró Párizsával és a modern metropolisz mítoszával együtt keletkezett. Az ornans-i Courbet legendája a 19. század, az ízlés, a művészet és még ki tudja mi minden más fővárosának ellen-mítosza volt, kivétel, amely erősíti a szabályt. Az ornans-i bohém, Gustave Courbet nem tartozott az 1850-es, 1860-as évek párizsi művészvilágához. De milyen volt az igazi párizsi festő? A festi), ha párizsi Az a festő, akit még életében a legpárizsibb párizsiként tartottak számon, Párizsban született nagypolgár volt, tehetős és civilizált, szellemes és elegáns — igazi boulevardier, aki, mielőtt a Tuilériák kertjében tett délutáni sétájára indult, mindig ugyanabban a kávéházban ebédelt, és igazi dandy, úgy, ahogyan azt Baudelaire értette. Nem tartozott a hivatalos művészet, a Szalon vag)' az Ecole des Beaux-Arts köreihez; szemben a sikeres mesterekkel, Gustave Moreau-val, Adolphe William Bouguereauval vag)' Alexandre Cabanellel, társadalmi presztízsét nem festői sikereinek köszönhette, és vagyonát sem az állami vásárlásokból gyarapította — bár alighanem vágyott a Szalon elismertségérc és arra, hogy képeit a Musée de Luxembourg gyűjteményében láthassa. Ez ugyan nem adatott meg neki, de cserébe még életében a francia modernizmus legfontosabb mesterként emlegették, még ha ez nem is mindig jelentett dicséretet. A legpárizsibb festőt Edouard Manetnak hívták. És hogy mitől volt ő a legpárizsibb párizsi? Attól, hogy a város mitológiáját és lakosainak típusait megteremtő párizsi kritikusok, hírlapírók és karikaturisták benne látták megtestesülni a párizsiságot, ugyanúgy, ahogy Courbet-ban rátaláltak a vidéki tuskó ős típusára. A Párizs-ikonográfia egyik elemeként a Szalonokon, újságokban és útikönyvekben megjelenő parisieu(ue)-képckcn elegáns, választékos öltözetű, laza, de büszke testtartásé férfiak és kihívóan kecses, de méltóságteljes nők bukkantak fel, éppen olyanok, mint Manet. Es pontosan az ellenkezői annak, ahogyan a rendezetlen szakállú, hasas Courbet festett. Felmerül a kérdés, hogy az ismert források, Fantin-Latour reprezentatív Manetportéja, Manet és Courbet — önmagát soványnak mutató — önarcképei mellett honnan tudta a párizsi művészvilág, hogy Courbet hasas és szakadt, Manet pedig sovány és elegáns? A modernista festészet ősapáivá tett Courbet és Manet képei — a Szalon-kiállításokon bemutatott művek éppúgy, mint a zsűri által elutasított alkotások — karikatúrák, szellemes élcek és hol gunyoros, hol dühös kiállításbeszámolók tömegének voltak kedvenc céltáblái. Bár az élcelődés tárgyai nemcsak a modernek — az 1863-as Salon des Refusés résztvevői vagy később az impresszionista csoport festői — közül kerültek ki, Manet és Courbet figurája és festészete inspirálta a modern festészet re-