Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - MRAVIK LÁSZLÓ Budapest műgyűjteményei a két világháború között

ket. Ritka kivételként néhányan külföldi kiállításokra kölcsönöztek bizonyos műveket, s azokat megkísérelték külföldön „felejteni". Jó példa erre a Herzog-gyüjtemény Greco- és Goya-képeinek szerepeltetése Londonban, egy spanyol kiállításon; ezek a képek csak a magyar kormány erőteljes diplomáciai közbelépésére kerültek vissza az Andrássy úti Herzog-palotába. Több, kisebb gyűjtemény darabjaival is történtek hasonlók. Mint közismert, Magyarország a Harmadik Birodalom oldalán lépett hadba a Szovjetunió ellen, amivel minden, már addig is kérdéses morális tartaléka elveszett. Elég gyorsan kiderült, hogy Németország, s oldalán Magyarország is, teljes katonai vereségnek néz elébe. S bár ennek minden következményét nem lehetett előre pontosan kiszámítani, arra a logikusan gondolkodók nem számíthattak, hogy a háború előtti helyzet fenntartható lesz. Ennek következtében a történelmi arisztokráciához tartozók egy része 1943-1944-ben vagy egész gyűjteményét, vagy csak bizonyos műtárgyait Nyugatra szállította — természetesen Németországba, majd amint lehetett, még távolabbra. Ez a nagy mozgás aránylag kisebb mértékben érintette Budapest gyűjteményeit, inkább a vidéki kastélyokból ment ki vagonszámra a műtárgyanyag, bár az is igaz, hogy némelykor a budapesti palotákból vidékre szállított műtárgyak is bekerültek a szállítandók sorába. A szövetséges államok részéről Magyarország ellen életbe léptetett hadiállapot sem múlt el következmények nélkül. A Bedő-gyűjtemény Londonba menekített részét (képek, szobrok és olasz rajzgyűjtemény) őfelsége kormánya, mit sem tötődve a nemzetközi jog rendelkezéseivel, hadizsákmánnyá nyilvánította, és később egyszerűen elárverezte, a bevételt pedig átadta a kincstárnak. A tárgyak holléte ma már aligha kideríthető. Némileg szépít az eseten az a tény, hogy a brit kormány 1998-ban a tulajdonos örökösének korrekt jóvátételt fizetett. A műkincsek veszélyeztetettsége 1944 tavaszán, az ország német megszállásával, a zsidóság totális jogfosztásával hirtelen tovább nőtt. A Budapesten tanyát vert Eichmann-féle Sonderkommando, a „zsidótlanítási program" osztaga számos visszaemlékezés, feljegyzés szerint időnként műtárgyakat is követelt a budapesti zsidóktól. A rablásaikkal kapcsolatos hírek kétségtelenül nem nélkülöznek minden alapot; tudjuk, hogy — ravaszak voltak! — főleg olyan értékeket vettek magukhoz, amelyek háború utáni azonosítására alig volt esély, s amelyek értékesítése esetén a lelepleződés veszélye elhanyagolhatónak tűnt. Elsősorban ékszerek, érmek, numizmatikai gyűjtemények eltűnése írható a rovásukra; a nekik tulajdonított nagyarányú „műgyűjtés" viszont valószínűleg nem igaz. Minden jel arra vall, hogy a németek által megszállt fővárosi épületekben (főleg a zsidók által „elhagyott" lakásokban és villákban) maradt művek, melyekhez Eichmannéknak nem volt közük, több veszélynek voltak kitéve. A német tisztek viselkedése szerfelett vegyesnek bizonyult. Több helyről, például a Vida-villából vagy a Kornfeld- és Hatvany-házból összeszedték a műtárgyakat, amelyek azonban ekkor már inkább csak e gyűjtemények szórványai, maradványai voltak. Mielőtt a Vörös Hadsereg alakulatai Budapestet körülzárták