Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - MRAVIK LÁSZLÓ Budapest műgyűjteményei a két világháború között

pesti gyűjteményt adtak el (gróf Erdődy, gróf Karátsonyi, báró Radvánszky, báró Kohner, gróf Andrássy és mintegy 30 kisebb), s bár az aukciókat a Karátsonyianyag egy részétől eltekintve Budapesten rendezték, jelentős művek egész sorát vették meg és vitték külföldre, teljesen szabályszerű eljárással, a külföldi gyűjtők és műkereskedők. Látván az anyag kiválóságát, mind jobban felfigyeltek a magyar főváros műpiacára. A kiáramlás egyre nagyobb arányokat öltött, bár a recessziót túlélő kollekciók néhány évre ismét stabillá váltak. Ezzel együtt nyilvánvalóvá lett az, amire a hozzáértők már a húszas évek második felében figyelmeztettek: a kivitel rohamosan nőtt, a behozatal viszont ugrásszerűen csökkent. A klebelsbergi kultúrpolitika, mint minden területen, itt is gyorsan reagált, és a nemzetközi példákat figyelembe véve dicséretesen korán megalkotta a műkincsállomány védelmét célzó jogszabályokat. Az 1929. évi XI. törvény először kötötte hivatalos, állami engedélyhez a műtárgyak külföldre vitelét. A műtárgyak kiáramlását azonban ezzel sem sikerült számottevően lassítani, mivel a törvényt egészen egyszerűen nem tartották be, s megsértésének szankcionálásához a harmincas években egyre nyilvánvalóbban hiányzott a politikai bátorság. Ám bizonyos felmétések mégis elkezdődtek, s bizonyos exportőröket legalábbis önmérsékletre indított a törvény puszta léte. Végtére is a művek kivonulása Budapestről még ekkor sem vált tragikussá, az itt maradt anyag fényessége pedig részben elfedte a baljós trendet. A világgazdasági válság éveihez mérhető veszteségeket okozott viszont az a műtárgykiáramtási hullám, amelyet a magyar történelem legnagyobb szégyenének, a magyar holocaustnak az első előjele, az úgynevezett első zsidótörvény (1938) váltott ki. A magyar zsidóság többsége ezt a jelentős diszkriminációt nem érezte végzetesnek, de jó néhányan sejtették, hogy ez csak az első lépés a teljes jogfosztás felé, s úgy döntöttek, hogy elhagyják Magyarországot. S miután a polgári-nagypolgári gyűjtemények mintegy 70-80 százaléka zsidó származásúnak minősített műbarátoké volt, az első zsidótörvény hatása nem lehet meglepő. A gyűjtők közül több is az emigrációt, illetve a végleges külföldre telepedést választotta megoldásként, mások azzzal kezdtek foglalkozni, hogy legnagyobb értékeik egy részét biztonságos országba vigyék, ismét mások néhány kiemelkedő tárgyat gyorsan értékesítettek külföldi vevőknek, s a pénzt helyezték el külföldi bankokban. E megoldások némelyike, akármennyire is sértette az akkori magyar jogszabályokat, eredendően a diszkriminációs törvény és a még várható jogfosztó rendelkezések érthető reakciójaként, illetve megelőzéseként fogható fel. Az is tény, hogy a zsidó gyűjtőket a kiviteli kérelem elbírálásánál illetékes hazai szakemberek együttérzéssel bírálták el. Nem csoda, hiszen a múzeumok jeles adományozóiként voltak közismertek, s nem volt ritka a muzeológusok és műgyűjtők közt a személyes barátság sem, még ha ezt a múzeumi vezetők nem nézték is jó szemmel. S természetesen senki sem sejthette, hogy a náci